Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- sárkányok háza
- targaryen
- trónok harca
- sorozat
- hbo
- hbo max
- streaming
- kritika
- ajánló
- george r r martin
A Sárkányok háza minden várakozást felülmúlt, és véres lesz a folytatás
További Cinematrix cikkek
- James Gunn a véres és kimerült Supermanhez hasonlította Amerikát
- Ennyire személyes hangvételű film még sosem készült a legendás intézményről
- A Rocknak köszönhetjük a világ legpusztítóbb karácsonyi akciófilmjét
- Kicsi, mire jó ez a narkós és borzasztó sivalkodás?
- Szívbe markoló animációs film érkezik a mozikba
Ez a nap is eljött, elérhető vált a Sárkányok háza tizedik epizódja, ami azt is jelenti, hogy az évad végét követően hosszú hónapokat kell várnunk a folytatásra. A sorozat erősen indult, még erősebben folytatódott, az utolsó részek pedig minderre rákontrázva tettek ígéretet arra, hogy a következő évadokban folytatódik a tendencia.
Az első évadról röviden annyit lehet elmondani, hogy zseniális lett. Kicsit bővebben kifejtve pedig…
A történet egy erős család meggyengülését és kettészakadását mutatja be, azokat a szerencsétlen helyzeteket és hibás döntéseket, amelyek végül a Targaryen-ház történetében polgárháborúhoz vezetnek. Az első évad arra koncentrál, hogy az összes rossz döntést és szerencsétlen helyzetet elénk tárja, hogy amikor eljön az igazi hatalmi harc, már pontosan tudjuk, ki mit és miért tesz.
Míg a Trónok harca egy egész kontinens sorsán keresztül ismerteti meg velünk a nagy családokat és tagjainak életét,
a Sárkányok háza első évadában a drámát az emberi szálak szövik.
A Sárkányok háza egy maroknyi ember történetén keresztül vetíti ki egész Westeros sorsát.
Nem másolja a Trónok harcát
Míg a Trónok harcában a központi tényező a politikai intrika, itt néhány kivételes helyzetben lévő ember érzelmeinek következményeit látjuk. A Sárkányok háza tagadhatatlanul épít a Trónok harca előnyeire, de hála a hét istennek, nem esik abba a hibába, hogy mímelje őket. Így ez a széria önálló entitássá vált, önmagában is értelmezhető és élvezhető. Ehhez persze az sem jelent hátrányt, hogy előzménytörténetről beszélünk, tehát nem kell ismerni hozzá a Trónok harcát.
Mindennek következtében nemcsak azoknak ajánljuk, akik a 2010-es években kiérdemelték a Trónok harca rajongói pecsétet, amitől még a csalódást keltő utolsó évadok hatására sem hajlandók megválni, hanem azoknak is, akiket az a széria hidegen hagyott – talán még bosszantott is, hogy minden tömegközlekedési eszközön, munkahelyen, iskolában, bárban a sorozat épp aktuális epizódja volt a téma. Mondjuk ezt a Sárkányok háza is kiváltja a nézőkből, ami talán a legjobb dolog, ami egy alkotással történhet: beszélnek róla, vitákat és érzelmeket generál, és végső soron
közösségi élményt teremt.
Ám ami miatt a Sárkányok háza talán egy fokkal még izgalmasabb lehet a Trónok harcánál, az a történet családi fókusza. A Trónok harcában egy kontinens irányításáért küzdenek, a Sárkányok házában olyan folyamatokat látunk, amelyek napjainkban is körülvesznek minket. Rosszabb esetben érintettek vagyunk.
Ilyen például az, amikor az öröklődés kérdése ellenséggé teszi azokat, akiknek szövetségesnek kellene lenniük. Hányszor láttunk már olyat, hogy egy szülő, nagyszülő halála megosztja a testvéreket, és amíg azon megy a civakodás, hogy ki örökli a balatoni nyaralót vagy a budai villát, a viszály képes örökre kettészakítani családokat. Ez az igazi tragédia, hiszen ezekben a történetekben a feleknek lehetőségük lenne elsimítani a konfliktust – ha a kézzelfoghatatlan értékeket fontosabbnak tekintenék a kézzelfoghatónál.
Lassan, de biztosan
De most repüljünk vissza tíz héttel korábbra, amikor megjelent a Sárkányok háza első része. Az rögtön világossá vált, hogy a látványról még a legkukacoskodóbb kritikusok sem lesznek képesek negatívan írni. A díszlet mesés, a jelmez pazar, a legapróbb részlet is arról tanúskodik, hogy sem a pénzt, sem az időt, sem pedig a kreativitást nem sajnálták az alkotók. A színészeket szinte azonnal meg lehetett kedvelni, és a jelenetek között egyből akadt szerethető pillanat, súlyos dráma – e kettő váltakozása pedig elengedhetetlen, amennyiben George R. R. Martin képzeletének vidámparkjába váltunk jegyet.
A következő pár epizódot az a kritika érte, hogy a tempó indokolatlanul lassú, és olyan kevés a cselekmény, hogy nagyjából az évad feléig egyetlen részbe lehetne sűríteni mindent. Ám ahogy haladtunk előre a sztoriban, úgy vált egyértelművé, hogy erre szükség volt: ez a lassúság ágyazott meg a nézői érzelmeknek, bővítette tudásunkat, elmélyítette a főbb karakterek viszonyait.
Az évad közepétől nagyobb tempóra kapcsoltunk, de ez éppen a már említett okok miatt nem vált zavaróvá: a történet követhető maradt.
A sorozat másik hatalmas erénye, hogy sok dolgot nem rág szájba, de erre nincs is szükség. Rengeteg rejtett utalást kapunk, sok olyan pillantást, aminek a későbbiekben lesz értelme. Mindezek miatt az évad minimum kétszer nézős, mert második alkalommal olyan villanásokat fed fel, amelyeket a készítők elrejtettek a sorozatban.
Új sztárok lépnek színre
Az évad közepe táján azonban nem csak a tempó változott meg, a színészek is cserélődtek. Milly Alcock helyére Emma D’Arcy lépett mint Rhaenyra Targaryen, Emily Carey-t pedig Olivia Cooke váltotta Alicent Hightowerként. Ez elsőre sokakból háborgást váltott ki, ami nem a két új színész kritikája, hanem a két korábbi érdeme. Ha elfogadjuk a rendezői magyarázatot, hogy erre a cserére szükség volt – hiszen időben akkorát ugrottunk, hogy a két nő nem nézhetett ki egyidősnek a saját gyermekeivel –, be kellett ismerni, hogy a castingdirektorok itt sem tévedtek. Az egész sorozatról elmondható a tökéleteshez közeli színészválasztás.
A tényleg minőségi szereposztásból is kiemelkedett két színész:
- Paddy Considine, aki I. Viserys királyt játssza,
- Matt Smith, aki Daemon herceget alakítja.
A két férfi remek alakításával megszerettettek a nézőkkel két olyan karaktert, akiket amúgy nem feltétlenül kellene kedvelnünk.
Kezdjük I. Viserys királlyal, aki tagadhatatlanul gyenge uralkodó, és akinek tragédiája az, hogy egyszer az eszére hallgatott a szíve helyett, rögtön az első epizódban, innentől kezdve pedig nem hajlandó, csak a szíve szerint dönteni. Olyan esetekben is, amikor a józan észnek kellene dominálnia.
Amennyiben nem lett volna ennyire puhakezű, az addig erős Targaryen-család talán sosem gyengült volna meg. Considine cserében annyira gyönyörűen játszotta szerepét, hogy olyan megható pillanatokat köszönhetünk neki, amitől az amúgy szánalmat keltő karakter egészen új dimenzióit fedte fel.
Ha valaki színészileg az utolsó utáni idegszálával is képes azonosulni karakterével, úgy tűnik, ezt a nézők is megérzik. Considine valóban lenyűgözően játszott, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy karakterének egyik legszebb villanása (spoilermentesen csak annyit írnék, hogy a nyolcadik epizód utolsó pillanata) improvizáció volt. Maga George R. R. Martin is megüzente a színésznek, hogy Viseryse jobb volt, mint ahogy eredetileg megírta.
Ugyanúgy váratlan szituáció szülte azt a momentumot, amikor szintén a nyolcadik epizódban a testvérét játszó Matt Smith felrakta Considine fejére a leeső koronát. Ez a mozdulat két tized másodpercbe sűrítette, elsimította a két karakter viszonyát.
Matt Smith, vagyis Daemon Targaryen amúgy hihetetlenül öntörvényű és toxikus karakter, kisebbségi komplexusa és szeretetéhsége olyan agresszióban csúcsosodik ki, amit a mai világban kezeltetni szoktak. Mégis százezrek rajonganak Daemonért, amit meg lehet érteni, ha pusztán azt nézzük, hogy Smith mit ad hozzá. A színésznek kevés szövege van, néha hosszú jeleneteket hallgat és néz, ám azt olyan jól teszi, hogy ez egyrészt önmagában szórakoztató, másrészt ha a nagy rezignáltságban mégis csinál valamit, annak egészen biztos, hogy komoly jelentése – vagy oka – van.
A Sárkányok háza első évada hű az írott alapanyaghoz, George R. R. Martin Tűz és vér című regényéhez. Amiben mégis eltér, az legtöbb esetben előnyére válik, ugyanis ezek a változtatások filmformátumban jobban árnyalják a viszonyokat, kiemelnek fontos történéseket. A sok időugrással több eseményt kihagytak, ezekre utólag utalnak egy-két mondat erejéig, de azt mindenképp a forgatókönyvírók javára kell írni, hogy mindezt követhetően tették, nem marad hiányérzet.
A tíz rész több egészen kiváló jelenetet tartalmaz, ezeknél rendszerint a rendezés, az írói munka, a színészi játék – és persze a külcsín is – tökéletes összhangban jelenik meg. Egy olyan epizód van, amely jogosan kapott több negatív kritikát, ám mindez egyetlen dologra összpontosított. A fényre. Azaz annak teljes hiányára. A jelenetek nagy százaléka este játszódik, az alkotók pedig beleestek abba a hibába, hogy a képet túl sötétre kalibrálták.
Ez két szempontból bosszantó. Ennek az epizódnak ugyanaz a rendezője, aki a Trónok harcában is összehozta a legsötétebb epizódot. Képileg. Úgy tűnik, nem tanult a hibájából. Másrészt ezeket a jeleneteket szikrázó napsütésben vették fel, így az utómunkálatok során javítani is lehetett volna rajtuk.
Ezt leszámítva a Sárkányok háza első tíz részére nem igazán lehet panasz. Maximum annyi, hogy sokat kell várnunk a folytatásra. Arra azért érdemes felkészülni, hogy a sorozat innentől kezdve sok sokkoló és fájdalmas jelenetet tartogat, olyat például, mint a tizedik epizód egyik utolsó jelenete. Mondhatnánk úgy is, hogy kezdetét vette egy véget nem érő vörös nász...
Rovataink a Facebookon