Kiestünk a fotelből, annyira fordulatos ez az új film a Netflixen

A Netflix december 9-én, pénteken mutatta be Magyarországon az Isten útjai kifürkészhetetlenek (God’s Crooked Lines) című spanyol pszichothrillert, amely azóta is a streamingszolgáltató top 10-es listájának élbolyában tanyázik, a cikk írásának pillanatában a második helyen, és csupán a Nagykarácsony előzi meg. A produkcióról számos fórumon olvastuk, hogy nagyjából 10 percenként vannak benne a fordulatok, nagyon tömény, így könnyű megszédülni tőle. Nekünk is sikerült, és bár az elején rettenetesen élveztük, a végére fáradtan, csalódottan keltünk fel a tévé elől.

1979-ben járunk, Spanyolországban, egy Alice Gould (Bárbara Lennie) nevű nő pedig éppen beköltözik egy elmegyógyintézetbe. De nem azért, mert ellátásra szorulna, hősünk saját bevallása szerint magánnyomozó, és egy bizonyos Damián Garcia del Olmo nevű srác halálának körülményeit kutatja… Arra próbál rájönni, hogy meggyilkolták-e. A Leonardo DiCaprio-féle Viharszigetben láttunk már valami hasonlót, ahol az akkor még nem, most viszont már Oscar-díjas színész egy nyomozó bőrébe bújva kutakodott egy szigorúan őrzött pszichiátriai kórházban.

Annak ellenére, hogy az Isten útjai kifürkészhetetlenek fényképezése jóval derűsebb és világosabb, nyomasztásból nincs hiány itt se. Ráadásul jó nagy adagban kapjuk a képünkbe, mert a játékidő két és fél órás, szinte egy minisorozat hosszát teszi ki. Ennek megfelelően jó sok eseményt sűrítenek bele a sztoriba, elég komolyan lemerülünk mi is az ápoltak világába, ahol megismerkedünk jó pár fura figurával. Például Ignacióval (Pablo Derqui), aki meglepő módon tisztában van vele, hogy mentális beteg, de nem mindenki ilyen szerencsés, Romolusnak és Remusnak (Samuel Soler alakításában) csúnya tévképzeteik vannak, rajtuk kívül akad itt szexmániás törpe (Luis Scristán), ijesztő elefántember (Francisco Javier Pastor) és így tovább.

A Netflix thrillerje iszonyúan élvezetes lehetne egészen a végéig, ha a forgatókönyvíró, Oriol Paulo képes lett volna egy sallangmentes forgatókönyvvel elmesélni ezt a sztorit, amelynek magjában a magát nyomozónak valló Alice és a szkeptikus igazgató, dr. Samuel Alvar (Eduard Fernández) közötti párharc áll. Ezt a két karaktert mindkét színész remekül hozza le, az elmegyógyintézet pedig olyan rideg, bizarr háttérként szolgál az egészhez, hogy az első fél óra láttán a tíz ujjunkat megnyaljuk, annyira ízlik nekünk az Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Túl bonyolulttá válik a cselekmény, alig lehet követni, és a dolgunkat megnehezíti, hogy túl nagy ütemben kapunk egy-egy csavart. Igen, szédületes a film, de a rossz fajtából, hiszen az egy ideig óvatosan összerakott gépezet a hirtelen jött kapkodás miatt a szemünk előtt megy tropára.

A legnagyobb hibája, hogy a fő kérdést válasz nélkül hagyja, ami ugyebár az, hogy vajon Alice tényleg nyomozó-e, vagy szimplán őrült. Két lehetséges megoldás is a szemeink előtt lebeg:

1. Igen, valóban detektív, csak az intézményben töltött ideje alatt elkezd megőrülni.
2. Nem, a kezdetektől tévképzetei vannak, és nincs tisztában a valósággal.

De a lezárás annyira kétértelmű, hogy az már-már pofátlanság.

Ritkán látni egy filmben ennyire megbízhatatlan narrátort, ezt viszont pozitívumként mondjuk, a főszereplőt játszó Bárbara Lennie tényleg megtesz mindent azért, hogy leessen tőle az állunk. És bár a teljesítménye nem összehasonlítható a Viharsziget minőségével, sem DiCaprio kaliberével, nem rajta múlik, hogy az Isten útjai kifürkészhetetlenek a legvégére rémes katyvasszá válik.

A direktor, Oriol Paulo ránk bízza a befejezést, és bár szoktunk annak örülni, amikor felnőttként kezel bennünket egy filmkészítő, ezúttal inkább hanyagságról van szó, egy olyan ide-oda kapkodó szkripttel megfejelve, hogy ember legyen a talpán, aki nem veszíti el a fonalat közben. Ráadásul a katarzis is hiányzik a végéről, mert

Tény és megkérdőjelezhetetlen, hogy az Isten útjai kifürkészhetetlenek egyet nagyon jól csinál: ügyesen játszadozik a nézővel, és egy ideig jó móka azt találgatni, hogy Alicia karaktere mentálisan beteg. A kiakasztó, depresszív, lélekölő hangulat is ott van a filmben, az elmegyógyintézetes körítés miatt, és még a mellékszereplők is ügyesen hozzák ezeket a sérült arcokat. Az alkotó gyávasága viszont megbocsáthatatlan.

Kidobott időnek azért mégse érezzük azt a 150 percet, amelyet ezzel a Netflix-filmmel töltöttünk, megvoltak ugyanis a maga pillanatai, de az biztos, hogy az Isten útjai kifürkészhetetlenekből minden erénye ellenére sosem lesz korszakalkotó thriller. Nincs meg benne a plusz, ami ahhoz kéne. Közepesnél kicsivel erősebb alkotásról van szó mindössze, ami az egyszer elmegy kategóriába illeszthető bele.

6,5/10

Az Isten útjai kifürkészhetetlenek szinkronnal és magyar felirattal elérhető a Netflixen.