Larry, a farkasbőrbe bújt bárány

2022.12.31. 12:07

A borsodi rapper-juhpásztor története rabul ejt, fojtogat és letaglóz. Az észak-magyarországi elveszettség, a Borbély Szilárd-i talajdráma dögvalóságának hangján nemes-jelesi közelségű plánokkal üt arcon. Mestermű, amely igazsághiányos világunk baját olyan közelről üvölti dobhártyánkba, hogy aztán hosszan, szaggatottan cseng benne a lerongyoltak dühödt himnusza.

Nehéz utána megszólalni.

A dadogós juhpásztor és apja, az absztinens rendőr elbeszélését Vilmányi Benett és Thuróczy Szabolcs elementáris játéka veri belénk Bernáth Szilárd első nagyjátékfilmjében.

Ez a mozi nem tiszteli érzékenykedésünket, fájni akar. Fájjon is, mert a szeretet számára a másik, legyen az bárki, ugyanolyan fontos kell hogy legyen, mint az én. A periféria esélytelenségében kipattanó szikra még fényesebb is, mert nagyobb sötétségben villan fel. Aki mély szívének elmondhatatlan fájdalmát intelligens, bánatos szemeivel jobban meséli el, mint a szájával, mert a nyelve akad, azért nekünk kell messzebbre nyújtani kezünket.

Bernáth Szilárd nem kegyelmez

Ide nem hallatszik el a Marvel-univerzum kasszacsengése, a kozmoszt percenként jól fésülten megmentő, sohasem létezhető, hozamalapú lufihősök blőd pirotechnikai pufogtatása, itt nem durrog a dramaturgiai gyártósorok Mosó Masa-szintű bárgyúsága, nincs közgazdasági CGI-kóma. Csak ez a kis rohadtul nyomasztó létezés.

A globális beszédmód posztmodern regős éneke, a ritmikus hiphopnyelv New Yorktól, Chicagótól és a nyugati parttól Borsodig hatolt, de az okoskijelző csak annyira okos, hogy mutatni tud, segíteni nem.

A napi dráma rossz lapot oszt, a pásztorfiú bajba kerül, mikor a helyi felsőbbosztálybeli nő terepjárójának lámpáját betöri, és a kár értéke meghaladja befőttesüvegben rejtegetett fájdalmas kis megtakarítását. Két simlis gyerek okosba’ szóló ajánlatát elfogadva sodródik a köztörvényes pálya irányába.

Az egyikről aztán kiderül, hogy egy helyi, menő rapper, akinek tanácsára végre megvalósíthatja dédelgetett álmát. Felveszi az első tracket, amivel el is indul a tízmillióval és fesztiválfellépésekkel kecsegtető országos tehetségkutatón.

Bernáth Szilárd nem kegyelmez nekünk. Nem ereszt el a fájdalomküszöb előtt, meg még utána sem. A magától értetődő természetességgel közölt eseményfolyam megalkuvás nélkül szembesít rosszabbik önmagunkkal. A hitelcsapdát felállító, jópofizó pénzügyi tanácsadó, az ebbe jobb élet reményében belépni készülő rendőrtiszt, a hozzá csapódó csalfa áldozat, élettárs, a bandázó, nyugati vendégmunkából kitörést remélő telepi srácok, a filmben valóbeli önmaguk karikatúráját nagyszerűen hozó zsűritagok és az igazi boldogságra jogosult, de annak csak vákuumában vergődő, kínját arcunkba ordító ifjú dalnok mind mi vagyunk.

Vilmányi Benett perzselő

Mi vagyunk a keménykedő apa a falusi focipályán, aki férfivirtusból lealázza saját fiát, az analfabéta putrigeng, a kiszálló rendőrbrigád, a fenyegető-kegyelmező főnök, a frázisokkal buzdító, instrukcióra bájolgó műsorvezető, a műmajer, érzéketlen stylist, mi vagyunk a kikopott, jelentésvesztett töltelékdumák hangadói, a rendszerkompatibilis, belenyugvó buboréklakók, de a dacos, engesztelhetetlen keresők, a rosszul keresők is, mi vagyunk az itt élő idegenek.

Vilmányi Benett a tekintetével perzseli ránk, bőrünk alá az irdatlan belső fájdalmat, a keserű segélykiáltást, a meg nem értettek el nem mondható, artikulálatlan sikolyát, a láb alá kerültek tompa jajszavát. Ennek szimbóluma a központi elem, a dadogás. Az, hogy ami bennünk van, arra már aligha vannak kifejezések. Az elhasznált formák paneltömbjeinek már alig van nyelve. Ha van is, le van fagyva, és már nem tud hinni, hogy valaha ép lesz, pedig annak kell lennie, arra született. Nem anyaghiánytól nyögünk, a szellemünk nélkülöz.

A lényeg koldusai vagyunk egy célvesztő, felaprózódott korban, amelynek egyik tévhite, hogy a dologiasulást a fejlődés szülte specializálódásnak hiszi, miközben ez a töméntelen semmi elmegy az ember mellett. Nem tudjuk, mi van, és mi nincs, nem tudjuk, mi fáj, és miért, ezért tör fel főhősünkből a hebegésmozaikokból lassacskán összeálló szóvulkán, a haragvó géppuska-vers-láva. A bárányok pásztora farkasbőrben üvölt. Jogossága miatt némulunk el, és tűrjük megadóan ezt a kegyetlen, másfél órás pofozógépet.

Elfuserált, Isten-hiányos világ 

A film teljes hosszában fenntartott szekunder fájdalomérzetének számomra legnagyobb erőpróbája a vidéki, karizmatikus gyülekezetben forgatott jelenetsor. Hívőként az fáj legjobban, hogy az egyház, az istentisztelet formavilága sok esetben annyira elidegenedett a belsőtől, hogy képtelen megérinteni a sebesült szíveket. Az apa tanúvallomása az alkoholfüggéstől való mentességről még csak kicsit csikorog az életszerűtlen keretrendszerben, de a beszédkészségében gátolt fiúból kvázi kikényszerített megvalló ima szintet lép az elidegenedésben.

Nyilvánvaló, hogy nem az őszinte jó szándék hiányzik a közösségből és vezetőjéből, hanem a megszólítás képessége, a hitelesség, az egyidejűség, de a legkisebb mértékben sem szeretnék emberek fölött ítélkezni.

A srác nem ott van, ahol a gyülekezet, és megfordítva, az elhangzó dalok, taps és lelkesedés nem ott van, ahol ő. Pedig Jézus ott volt, ahol az emberek voltak, sőt hitem szerint most is ott van. Ezért hasított belém mindennél jobban ez a filmrészlet. Könnyű vádat emelni, leszólni a trágár kötőszavakkal, olykor blaszfém lázongással vegyített előadásmódot, de nehéz megérteni mindennek az okát, és még nehezebb segíteni rajta.

Személyes vallomásom e gondolatsor végén, hogy jómagam nem mondtam le erről, sőt feladatomnak tekintem. Legyen ez az elmélkedés is egy együttérzésből épült kis híd a nem kellők, a kivetettek, az indulattól fűtött igazságra éhezők felé, azok felé, akik velem együtt szenvednek az embertelenség, a rossz miatt, ebben az elfuserált, Isten-hiányos világban.

Pajor Tamás dalszerző, énekes, költő, producer, prédikátor



  • Hírek
  • Hírek