A Babylon nem könnyű néznivaló. Ez már Damien Chazelle új rendezésének nyitójelenetében nyilvánvalóvá válik, amelyben egy elefántot visznek egy puccos partiba, és a hatalmas állat még az odaút alatt nem elhanyagolható mennyiségű kulát ereszt egy szerencsétlen fickó nyakába. Aztán a film nem lassít, sőt... még ehhez képest is bedurvul, hiszen nagyjából 45 percen keresztül nézhetjük magát a táncos összejövetelt, ahol Hollywood krémje vetkőzik ki magából. A kivetkőzést szó szerint értse mindenki, mert buli helyett inkább egy hatalmas, fékevesztett orgiáról van szó, ahol meztelen nők, férfiak vonaglanak egymás hegyén-hátán, és a piros csipkét viselő Margot Robbie karaktere hozzájuk képest úgy néz ki, mint egy szolid, szűz menyecske. Ehhez adjuk még hozzá a hatalmas mennyiségű drogot, na és persze a már említett elefántot, amely betoppanva még őrültebbé teszi a hacacárét.

Ebben az erotikától túlfűtött jelenetsorban, amelyet még a szabad szelleműségéről ismert HBO is megirigyelne, ismerjük meg hőseinket, akik az 1920-as évek show-bizniszében igyekszenek talpra állni, vagy pedig talpon maradni. A mexikói bevándorló Manny Torres (Diego Calva) épp annyira szeretne valami maradandót alkotni a kor filmiparában, mint Nellie LaRoy (Margot Robbie), ám előbbinek meg kell járnia a ranglétrát, egy Jack Conrad (Brad Pitt) nevű némafilmes sztár mellett asszisztenskedve, míg utóbbinak elég egy kivágott ruha, a csábos mosoly, a cicivillantás, és már jönnek is a szerepek. A Babylon legfőképp róluk szól, ahogy

Hogy Hollywood őskoráról és változásairól behatóbb képet kapjunk, mellékszerepekben megismerjük még az afro-amerikai jazz-zenészt, Sidney Palmert (Jovan Adepo) és a kínai–amerikai énekesnőt Lady Fay Zhut (Lin Jun Li), akik hasonló kálvárián mennek keresztül, mint a főszereplők, csak őket a bőrszínükért és szexualitásukért ítélik el egyik napról a másikra, amint a filmipar liberális fellegvárból konzervatív templommá alakul át.

Be kell valljuk, az állunk leesett, hogy a korábban a Whiplasht, a La La Landet és a 10 Cloverfield Lane-t a kezei közül kiadó Damien Chazelle-t ennyire engedte a Paramount, hogy azt csináljon az új filmjében, amit csak akar. Erre utal legalábbis, hogy egy rendkívül terjengős, 180 perces mű lett a végeredmény, amelyet hőseposznak nevezhetnénk, ha nem lennének ennyire romlott, erkölcsileg bukott emberek a benne mutogatott figurák, akik tényleg bármire képesek azért, hogy befussanak.

Egyesek szerint a Babylon egy értelmezhetetlen katyvasz, mi azt mondjuk, hogy csak tessék odafigyelni, a szálak egész szépen kirajzolódnak, és mindenféle őrület, orgia és egyebek ellenére tűpontosan figyelemmel kísérhetjük ezeknek az embereknek a sorsát. Persze Chazelle filmje szenzációhajhász, és túl vannak benne fújva dolgok, például a valóságban a filmforgatások közel sem ennyire pörgősek és kaotikusak – ugyanakkor a Babylon olyan szórakoztatóan mutatja be az egész estés alkotások készítési folyamatát, hogy helyenként csak tapsolni tudunk neki. Mindezt megfejelve jó humorral és zenékkel.

Talán senkit nem fog meglepni, hogy egy olyan filmben, ahol annyi partizás van, hogy a végére a fülünkön folyik ki a sok vonagló ember, hangsúlyosak a zenei betétek. Szerencsére Justin Hurwitz formában volt, és olyan muzsikákat rakott össze, hogy

A zenéi mellett a Babylon fényképezése is kiemelkedő, Damien Chazelle alkotása követeli magának a nagyvásznat, sírva könyörgünk, hogy senki ne kövesse el azt a hibát, hogy megvárja, hogy a tévében adják. Lenyűgözően fest ez a film nagyban, és olyan erős atmoszférát teremt, a remekül alakító színészi gárdának is köszönhetően, hogy csak a kalapunkat tudjuk emelgetni előtte. Brad Pitt a kötelezőt, Margot Robbie pedig talán élete legőrültebb és legkiválóbb alakítását hozza, pedig a színésznő eljátszotta az elmúlt években Harley Quinnt is, Joker barátnőjéhez képest az itt látható Nellie azonban tényleg olyan, mintha az üveg borra ráivott volna három energiaitalt, és megfejelte volna még némi kokóval.

Minden kapkodása ellenére összeáll a film, majd egy olyan montázsban csúcsosodik ki, hogy a végén a szemünket törölgetjük a meghatottságtól, merthogy a Babylon minden erkölcsi fertője és színes sallangja ellenére mégiscsak egy óda a moziipar, Hollywood előtt. Egy olyan korszak rajza, amikor a némafilmekből a hangosfilmekre váltott a szórakoztatóipar, ez a fordulat meg sokakat maga alá gyűrt.

Amit felróhatunk neki, hogy rettenetesen hosszú a játékidő, legalább fél órát a vágóasztalon lehetett volna hagyni. Néha minden lelkesedésünk ellenére unatkoztunk a Babylonon, és bár biztosak vagyunk benne, hogy 10-15 év múlva a filmes iskolákban fogják tanítani Damien Chazelle alkotásának fortélyait, nagyon reménykedünk benne, hogy a tanárok azt is elmondják majd róla, hogy bizony vannak hibái. Túlnyújtott, és túlságosan későn vezet be olyan élményszámba menő figurákat, mint Tobey Maguire agyament gengsztere, és ezek a félrenyúlások bizony a katarzist is tompítják kissé.

Félreértés ne essék, a Babylon annak ellenére, hogy helyenként nehezen befogadható, mégiscsak egy mestermű. Nagyvásznon kihagyhatatlan, és addig tessék elrohanni rá, amíg játsszák. Mivel a pénztáraknál rosszul teljesít, és az USA-ban négy hét alatt mindössze 15 millió dollárt szedett össze, lehetséges, hogy a nagy stúdiók a jövőben nem engedik majd annyira szabadjára a készítőiket. Szóval, érdemes megbecsülni őket, és bár a jegyárak nem túl barátiak mostanában, támogatni az ilyen irányú törekvéseket. Már ha valaki hozzánk hasonlóan nagyon utálja már az egyforma Marvel-filmek dömpingjét. A Babylon épp az ellenkezője, egy rejtett gyöngyszem.

8,5/10

A Babylon január 19-étől látható a magyar mozikban.