Máris megkaptuk az év legjobb mozifilmjét

Tűkön ülve vártuk, hogy a magyar mozik január 26-án végre bemutassák A sziget szellemei című új filmdrámát, amelyről a nemzetközi sajtóban az elmúlt hónapokban a kritikusok szinte kivétel nélkül ódákat zengtek. Na meg az is elég pozitív előjelként kecsegtetett, hogy Martin McDonagh új rendezése lehengerelte a különböző filmgálák ítészeit, az IMDb szerint több mint 300 jelöléséből 108-at váltott díjra, ezek közül ki kell emelnünk a Golden Globe-ról elhozott három elismerést és azt, hogy a soron következő Oscar-gálán is nagy sansza van, hogy a legjobb filmnek kiáltsák ki.

A történet szerint 1923-ban járunk, egy fiktív ír szigeten, amelynek tőszomszédságában éppen kőkemény polgárháború zajlik. A vérontás Inisherin lakóit azonban elkerüli, akik néha egy-egy nagy durranást hallanak legfeljebb, amitől összerezzennek, de viszonylagos nyugalomban éldegélnek a festői környezetben. Itt ismerkedünk meg egy Pádraic (Colin Farrell) nevű fickóval, aki egy napon arra eszmél, hogy legjobb barátja és ivócimborája, Colm (Brendan Gleeson) nem hajlandó vele szóba állni. Amikor pedig hősünk rákérdez, hogy ugyan mi lelte idős barátját, kijelenti: egyszerűen nem kedveli már Pádraicot. Ráunt, utálja, látni se bírja… Szóval értik.

A hirtelen jött pálfordulás és a barátság megromlása, amit A sziget szellemei elmesél, nemcsak végtelenül szomorú, hanem groteszkül vicces is. Főleg, ha azt nézzük, hogy Colm drasztikus lépéseket helyez kilátásba, amennyiben Pádraic nem hagyja békén, és azzal kezd el fenyegetőzni, hogy egyesével vágja le saját ujjait a kezéről, ha a Colin Farrell által hozott egyszerű gondolkozású, de amúgy jó szándékú ürge nem tágít a közeléből és nem kussol el végre. A 108 perces, szóval nem túl elnyújtott játékidő alatt jóformán kamaradrámás tálalásban, zárt és szűk helyszíneken, hosszú és mély beszélgetős jeleneteken keresztül látjuk, ahogy a főszereplők viszálya már-már számunkra is elviselhetetlen módon elharapódzik – néha igen kellemetlen helyzetbe hozva bennünket, nézőket, mert nem tudjuk eldönteni, hogy sírjunk-e a látottakon, vagy nevessünk. Azok, akik hozzánk hasonlóan kedvelik a kompromisszumot nem ismerő, kiborító humort, valószínűleg mindkettőt csinálni fogják egyszerre.

Martin McDonagh neve a filmkedvelőknek nem csak a Három óriásplakát Ebbing határában című mozi miatt lehet ismerős, a rendező hozta tető alá a kétezres évek egyik legjobb komédiáját, az Erőszakikat is. Ez utóbbi azért fontos, mert az eredetileg In Bruges címre hallgató, mostanra bizonyos körökben kultikusnak számító alkotás két egykori főszereplőjét, Colin Farrellt és Brendan Gleesont mentette át McDonagh ide is. El kell mondanunk, hogy rizikós döntés volt, mert A sziget szellemei teljesen más légkörben játszódik, mint az Erőszakik, a színészpáros mégis megint tökéletes együtt. Sőt még talán jobbak, mint az Erőszakikban, ráadásul nagyszerű mellékszereplőket kapnak maguk mellé, például Kerry Condon személyében, aki Pádraic eszesebb és olvasottabb lánytestvérét alakítja, valamint Barry Keoghant se felejtsük el, aki a szeleburdi Dominic bőrébe bújva valami eszméletlen, hogy mit hoz. Karrierje legjobbját, az tuti.

Ritka az olyan film, amire azt mondhatjuk, hogy minden egyes színész tökéletes benne, de A sziget szellemei tényleg ebbe a kategóriába tartozik. A szereplőgárdából senki nem lóg ki negatívan.

Voltak, akik ráfogták a filmre, hogy lassú és nem szól semmiről. Mi vitatkoznánk ezzel az állítással. Egy olyan kimérten csordogáló, remek humorral rendelkező filmdrámáról van szó, amelyet egyszer kora legnagyobb mesterműveként emlegethetnek. Egy lapon a Babylonnal, amit már csak azért is érdekes felhozni, mert a két film egy időben játszódik, és mégis mennyire más élethelyzeteket hoz elénk a nagyvászonra… Döbbenetes.

A sziget szellemei megköveteli a nagyvásznat, helyenként a tájképek annyira gyönyörűek, hogy a melankolikus zenei aláfestéssel együtt szimplán jólesik gyönyörködni Inisherinben. Még úgy is, hogy rettenetesen meggyötört embereknek ad otthont a fiktív sziget. Bár Inisherint a szó szoros értelmében elkerüli a túlparton dúló háború, itt is ölik egymást a lakosok – csak teljesen más értelemben, mert lelki hadviselés zajlik közöttük.

Ha egyvalamit kellene kiemelnünk, amit A sziget szellemei nagyszerűen csinál, akkor az az emberi természetről való zsigeri mesélés lenne. Lényegében ezt csinálja a készítő egy látszólag sallangmentes és egyszerű filmben, amelyet mégis hónapok óta lelkesen elemezgetnek a külföldi fórumozók a Redditen. Meg tudjuk érteni, mert ha a bemutatott karakterek mélyére ásunk, bizony van mit boncolgatni és lélekbúvárkodni, hogy egy-két őrültebb húzásukat vajon miért követik el ezek a mélyen traumatizált egyének.

Nem kérdés, hogy a legjobb filmnek járó elismerést az Oscaron mi ennek az ír produkciónak adnánk, de hogy Colin Farrellnek minimum jár egy szobrocska, arról tényleg nem vagyunk hajlandók senkivel vitát nyitni.

10/10

A sziget szellemei jelenleg is látható a mozikban.