Django sorozatként is elszabadult, és újraírta a spagettiwestern szabályait

Ha azt mondjuk, hogy western, mindenkiben más képek és szavak villannak fel, de gyaníthatóan előbb jut eszünkbe a nosztalgia, a kopottas kép, két egymást bámuló koszos arc és egy hirtelen eldördülő fegyver, mint valami új, valami modern és valami friss.

Magyarországon a Direct One mutatta be a Django-sorozatot. Ez a klasszikus spagettiwestern hangulatát szeretné újra visszahozni a képernyőkre, ám történetmesélése sokkal inkább mai megközelítésű. Ezt hellyel-közzel el is találta.

A sorozat nem Quentin Tarantino 2012-ben bemutatott filmjét vette alapul (Django elszabadul), hanem Sergio Corbucci 1966-os filmjét (Django), amely a spagettiwestern egyik alapköve. A sorozatban az amerikai polgárháború után járunk, 1872-ben. Bár az Egyesült Államokban ekkorra már megszűnt a rabszolgaság, ez nem jelentette azt, hogy ezzel együtt automatikusan megszűnt a diszkrimináció is.

A történet szerint egy felszabadított rabszolga, John Ellis (Nicholas Pinnock) létrehoz egy Új-Babilon nevű várost, ahol a társadalom kitaszított emberei lelhetnek otthonra. A címszereplő Django ide érkezik a történet elején. Családjának tagjait meggyilkolták, a gyilkosokat keresi. A karakterről eleinte nem sokat lehet tudni, leginkább visszaemlékezéseken keresztül értjük meg, hogy kinek mi a motivációja, mi a kapcsolat a karakterek között, és melyek azok a konfliktusok, amelyek a történetet előremozdítják.

Lassú víz partot mos?

Annyi egészen korán kiderül, hogy Új-Babilonnak egy szomszédos várossal van problémája. Egy olyan várossal, amelyet egy nő, Elizabeth Thurman (Noomi Rapace) vezet, és ahol éjszaka az is előfordul, hogy három feketébe öltözött maszkos igazságosztó emberek tucatjait végzi ki – mert a viselkedésük Istennek nem tetsző.

A történet folyása iszonyatosan lassú. Nincs sok párbeszéd, cserébe ami van, az sem túl informatív. Django sztorija nagyjából a negyedik részig érdektelen, ennek pedig két oka van.

• Ennél szinte csak izgalmasabban lehet megírni egy történetet,
• másrészt a színészválasztás… Matthias Schoenaerts Djangója olyan, mint egy halott vulkán, ahelyett hogy folyton kitörni készülne.

Új-Babilonban az exrabszolga vezér mellett akad egy másik központi karakter is, egy Sarah nevű lány, akiről kiderül, hogy Djangóval is kapcsolatban áll valamilyen módon, viszont arra készül, hogy hozzámegy a városvezetőhöz, aki felnevelte. Lisa Vicarit korábban a filmtörténelem egyik legjobb sorozatában, a Darkban láttam női főszereplőként, és emiatt eleve rokonszenvvel álltam hozzá. Ebben a sorozatban azonban egyrészt a karaktere is érdektelen, unalmas és idegesítő, másrészt látszik, hogy nem kapott túl jó instrukciókat, vagy ha igen, nem tudta megoldani – minden jelenetben borzalmas.

Az egyetlen dolog, ami a Djangót mégis képes megmenteni, az a két ellenséges város vezetője és kettejük viszonya. Történeti szinten is messze izgalmasabb ez a szál, illetve színészként is sokkal élvezhetőbb alakítást nyújtanak.

Ha az Oroszlánkirály alapja a Hamlet,

ugyanis a két karakter viszonya és motivációja túl sokszor emlékeztet a cigány származása miatt kitaszítottként túlélni próbáló Esmeraldára és a vallásába beleőrülő, ámde motivációit ezért is tisztának tartó Frollóra.

Noomi Rapace és Nicholas Pinnock nemcsak remek alakítást nyújt, de a két színész játéka arra is felhívja a figyelmet, hogy vannak produkciók, amelyeket lehet, ám semmiképp sem ajánlott szinkronosan nézni. Egyszerűen nem minden produkció és nem minden karakter él ugyanúgy magyarul, mint eredeti nyelvi közegében, márpedig ebben az alkotásban a különböző dialektusok, nyelvi fordulatok és habitusok alakítanak ki egy olyan világot, amely érdekes, és amely homogén környezetbe ágyazva nem működne.

Ha csak a címszereplő történetén múlt volna, két rész után búcsút intettem volna a sorozatnak, de örülök, hogy nem tettem, mert a Django valamiben mindenképp úttörő,

Ebben a műfajban remek érzés olyan nőkkel találkozni, akik nemcsak kulcscsontig feltolt keblekkel csábítanak italra vagy egyéb örömökre, hanem erősek, kézben tudnak tartani egy közösséget, kiállnak az elveik mellett – és félelmet nem ismerve küzdenek a jóért. Ráadásul mindezt nem a férfiak kárára teszik, azaz nem a férfi karakterek gyengesége miatt tűnnek erősnek, és nem mellesleg nem egyértelműen jók vagy rosszak.

A Django tiszteleg kultikus olasz felmenője előtt, viszont nem fél modern felfogásba bújtatni a zsánert. Nem azt mondom, hogy az első pár rész nem igényel az indokoltnál több bizalmat, viszont ha ezt megadjuk a sorozatnak, utána már kifejezetten érdekes élmény elveszni a világ részleteiben – ahol az is megtörténhet, hogy a cowboyok olajat bányásznak.

A tízrészes olasz–francia sorozatot Romániában forgatták, de angol nyelven fut. A Sky Atlantic és a CANAL+ közös produkciója Magyarországon a Direct One tévécsatornán érhető el.