Felkapcsolt villannyal mertünk csak aludni ez után az új horrorfilm után

Stephen King-adaptációból általában kétféle van: korszakalkotóan zseniális, mint A remény rabjai, a Ragyogás, a Tortúra és a Cujo, vagy pedig nézhetetlen gagyi, utóbbiak közé is tudunk sorolni jó párat, olyan címeket, mint A köd, bármelyik Kedvencek temetője, esetleg az Az – Második fejezet. A hazai mozikban június 1-jén bemutatott A mumus (The Boogeyman), mely King 1973-as, azonos című novelláját dolgozza fel, meglepően sok utálatot kapott a kritikusoktól, és sokan a rosszabb feldolgozások közé sorolják. Bár nem egy világmegváltó film, mi mégis vitatkoznánk azokkal, akik lehúzzák a Harper család kálváriáját. Ez igenis egy vérfagyasztó, kreatív megoldásokkal megspékelt horror lett, még úgy is, hogy hasonló sztorikat ezerszer láttunk már.

A mumus kiindulópontja megegyezik az egyébként mindössze pároldalas novelláéval, adott egy, a nejét gyászoló terapeuta, Dr. Harper (Chris Messina), akihez váratlanul, időpont nélkül állít be egy csúnyán maga alatt lévő páciens, Lester Billings (David Dastmalchian). Aki olvasta az alapul szolgáló történetet, az innentől tudja, hogy Billings elmeséli a dokinak, hogyan halt meg mindhárom gyermeke, ám a külvilág véleményével ellentétben neki semmi köze nincs hozzá, szerinte ugyanis a mumus volt a tettes. King novellájától itt kanyarodik el jócskán a film, merthogy az Éjszakai műszak című könyvben olvasható frappáns és hátborzongató lezárás helyett a Rob Savage által rendezett feldolgozás Dr. Harper famíliájára helyezi inkább a hangsúlyt. Lester Billings a filmes verzióban csak a kezdet, a fickó valahogy rátapasztja hőseinkre a sebezhető embereken élősködő szörnyeteget, és elszabadul a pokol.

A mumus elkezdi tehát lelkesen terrorizálni Harperéket, jönnek egymás után a jumpscare-ek, amelyek nagyon is jól működnek, köszönhetően annak, hogy a film sokáig nem mutatja meg, hogyan is néz ki a sötétben bujkáló, gyerekeket ijesztgető és gyilkoló lény.

A Yellowjackets fiatal színésznője bújik Sadie Harper bőrébe, és ahogy a Showtime sorozatában, úgy itt is remekül hoz egy kiborult, de földhözragadt és emberközeli alakítást Sophie Tatcher, aki egyre inkább a feltörekvő Kristen Stewartra emlékeztet minket, de jó értelemben. Mellette az Obi-Wan Kenobi felfedezettje, a gyerek Leiaként megismert Vivien Lyra Blair is állja a sarat, kettejükön múlik leginkább, hogy Harperék igazi családnak tűnnek, akiket próbál hidegre tenni a gonosz. Az apukát játszó Chris Messinából egyszerűen túl keveset látunk ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk, vagy bármit mondjunk a teljesítményéről.

Az elején kreatív megoldásokat emlegettünk, erre több példa is van, mert végre A mumusban nem viselkednek annyira hülyén a szereplők, mint minden második horrorban, itt a kislány maga köré csavarja a villogó karácsonyfaizzókat, mikor rájön, hogy a szörny fél a fénytől, de hasonló megoldást láthatunk egy hűtővel és egy, a háttérben futó videójátékkal kapcsolatban is. Bár a forgatókönyv tényleg átlagos, és nagyon megdöbbentő fordulatot se kapunk, mégis ezek, valamint a feszültség ügyes, percről percre való felépítése emlékezetes néznivalóvá teszi A mumust.

Nagy hiba ugyanakkor, hogy a címbeli mumust túl korán leplezik le, kicsit kinyírja a hangulatot, hogy egyszerűen nem fest elég ijesztően a xenomorphokra emlékeztető bestia ahhoz, hogy rettegjünk az újabb és újabb feltűnésétől. Kicsit elhúzhatták volna jobban, hogy mikor mutatják meg, és annak ellenére, hogy a jumpscare-ek a filmnek a második felében is többnyire működnek, a váratlanságuk és az üvöltő hangeffektek miatt mégis valahogy olcsóbbá válnak. Afféle horrorisztikus bazári mutatvánnyá silányítják a film végét.

Aláírjuk, King novellájához képest azért elmarad A mumus-film, és az abban olvasható nagy csattanót se merték a vászonra ültetni, amiért vérzik a szívünk. Ugyanakkor ötletesen fűzték tovább a készítők, egészítették ki, és a mitológiáját tekintve mélyítették el jobban Harperék világát. A két fiatal sorozatsztár, a sötéttel és a fényekkel való hátborzongató játszadozás, valamint a játékidő első háromnegyed órájában tapasztalható jumpscare-ek pedig abszolút felteszik az i-re a pontot.

Nekünk, bevalljuk, ennek a filmnek a megnézése után gondjaink voltak az alvással, de lehet, hogy csak azért, mert anno Magyarországon is nagy divat volt, hogy a gyerekeket a szülők azzal fenyegették, hogy „ha rossz vagy, elvisz a mumus”, és A mumus felidézte ezeket az emlékeinket...

7/10

A mumus jelenleg is látható a magyar mozikban.