Nyugtatót kellett bevennünk, annyira izgalmas ez az új háborús film

Guy Ritchie eddigi karrierjének java az olyan laza hangvételű, de helyenként kőkemény drámába hajló gengszterfilmek készítésével zajlott, mint A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, a Blöff vagy éppen a Spíler, de az író-rendező maradandót alkotott, amikor Robert Downey Jr-ból Sherlock Holmest faragott, és még a Disney-nek tető alá hozott Aladdin élő szereplős film is a jobb újragondolások közé tartozott. Talán épp Guy Ritchie könnyen beazonosítható, ponyvaregényes stílusa okozta, hogy az 54 éves szakember újdonsága, az Amazon Prime prémium kínálatába érkezett The Covenant (A szövetség) hátrányból indult sokaknál, amely az előzetesek alapján

Nem kertelünk, az is lett. Ha nem tudnánk, hogy Guy Ritchie ült a rendezői székben, simán azt hittük volna, hogy Peter Berg vagy Michael Bay adta ki a kezei közül a The Covenantet. Ettől még nem egy rossz vagy tipikus alkotásról van szó – az egyre növekvő és ránk telepedő feszültséget látva a 120 perces játékidő alatt lerágtuk mind a tíz körmünket izgalmunkban.

A The Covenant némiképp prózai módon, a képsorokra felírt szöveggel rajzolja fel az alaphelyzetet, amely szerint a 2001. szeptember 11-i merényletet követően az amerikaiak fogták magukat, és nagy erőkkel bevonultak Afganisztánba, hogy megtorolják a tálibok rémtettét. Igen ám, csakhogy az egyre nagyobb számban jelen lévő csapatoknak tolmácsokra volt szükségük, így helyieket toboroztak a munkára, akiknek azt ígérték, hogy szolgálatukat amerikai vízummal hálálják meg, kiutat adva a fordítóknak az egyre pokolibbá váló országból.

Guy Ritchie filmje ott veszi fel a fonalat 2018 tavaszán, hogy egy John Kinley (Jake Gyllenhaal) nevű törzsőrmester csapata ellen robbantásos merényletet követnek el, így az osztagnak új tolmácsra lesz szüksége. Jön is az egy főből álló felmentősereg Ahmed (Dar Salim) személyében, aki egészen elviselhetetlen alaknak bizonyul, de mint kiderül, a szíve azért a helyén van.

A film kettejük, azaz John Kinley és Ahmed kapcsolatát tárja elénk egészen érdekes történetmesélési módszerekkel. A The Covenant két részre bontható, az első egy órában azt nézzük, ahogy a tolmács elkezd beilleszkedni a csapatba, mígnem egy küldetésnél a tálibok nagyon csúnyán lecsapnak rájuk. Kinley embereinek többsége meghal, a páros pedig kénytelen menekülni, nem is akárhogyan: Jake Gyllenhaal karaktere ugyanis megsérül, így az afgán fordítón múlik, mi lesz a végkimenetel. A második felét a filmnek nem lőjük le, legyen elég annyi, hogy a 60. perctől éles váltás történik, miután John Kinley-n a világ szeme, és dől el végképp, hogy az amerikai katonát milyen fából faragták. Döntenie kell ugyanis, hogy visszamegy-e Afganisztánba kihozni a szorult helyzetbe került Ahmedet.

El tudjuk képzelni, hogy az, hogy a direktor ennyire élesen két felvonásra szabdalja a filmet, sokak tetszését nem nyeri el, hiszen olyan érzetet ad vele, mintha egy tévésorozat első két epizódját néznénk, holott egy mozifilmről van szó, amely a tengerentúlon vászonra is került. De itt álljunk meg egy pillanatra! Az első egy óra építkezése valami fenomenális, és ahogy a katonadrámát egyfajta paranoid thrillerbe forgatja át Guy Ritchie, az valami zseniális. Onnantól kezdve ráadásul, hogy Dar Salim tolmácsa a kilőtt törzsőrmestert elkezdi az amerikaiak bázisa felé visszarángatni, a feszültség a tetőfokára hág – ide már kis túlzással nyugtató kell a nézőnek is, hogy ugyan mi lesz a pokoljárás vége…

Nem könnyű megmondani a The Covenantről, hogy itt mégis ki a főszereplő. Jake Gyllenhaal tűnik a legelején annak, ugyanakkor karaktere sérülése után vagy fél órára kispadra kerül az amerikai szívtipró, aki az elmúlt években olyan alkotásokban mutatta ki a foga fehérjét, mint az Éjjeli féreg és a Mélyütés. Két rettenetesen különböző szerep, de Gyllenhaal kihozta belőlük a maximumot. Ahogy itt is, csakhogy ott van mellette még az iraki születésű, amúgy dán színész, Dar Salim, aki az amerikai kedvencünket tagadhatatlanul elhalványítja.

Igen, vannak ebben a filmben akciók, lövöldözések, robbantások, mégis felüdülés, hogy olyan nézőpontot is bemutat Guy Ritchie, mint a hadi tolmácsoké, akik vállalják, hogy a tálibok kinyírják őket az „árulásukért”, de így is dolgoznak éjt-nappallá téve a fronton, reménykedve, hogy az Egyesült Államok nem köpi őket szemen, és nem hagyja ott őket vízum nélkül a terroristák között. Az akciójelenetek többsége a The Covenantben egészen visszafogott, de kell ez a földhözragadtság ahhoz, hogy úgy igazán átélhető legyen az egész menekülős szekvencia.

A The Covenant csak azért nem nevezhető instant klasszikusnak, háborús remekműnek, mert Guy Ritchie filmjének második fele kissé megbicsaklik. Amikor fordul a kocka, és Jake Gyllenhaal harcedzett figurájának kell visszaadnia a szívességet, oda becsúsznak már unalmasabb jelenetek. Kissé érthetetlen, hogy a Guy Ritchie-ből, Ivan Atkinsonból és Marn Daviesből álló háromfős írógárda mi a fenéért töri meg ennyire látványosan a történet ívét és flow-ját. Amennyiben tévészériában gondolkodtak, ezt a koncepciót simán el tudták volna adni bármelyik streamingszolgáltatónak, nem kellett volna csűrni-csavarni a dolgot.

Ha mindettől eltekintünk, és fel tudjuk dolgozni, hogy megtörik a The Covenant lendülete egy ponton, és tizenöt-húsz percet szenvednünk kell, hogy újra belelendüljön a dolog, akkor megjutalmazzuk magunkat egy egészen katartikus végkifejlettel. A finálé üt megint, mint a 220. Az 1+1 kaland, amelyet Guy Ritchie-ék elénk tárnak, abszolút nem nevezhető klisésnek, ráadásul technikai oldalról is nagyon ügyesen összerakták ezt a filmet, az aláfestő zenék iszonyúan nagyot dobnak a hangulaton, tényleg a Mark Wahlberg főszereplésével készült, 2013-ban bemutatott A túlélő (Lone Survivor) óta nem hallottunk ennyire erős és letaglózó dallamokat.

Bár néhány sebből vérzik, Guy Ritchie kilépve a komfortzónájából összerakott egy iszonyúan feszült, modern háborús thrillert, amely ráadásul nagyon fontos problémát és üzenetet is a fejünkbe ver. Rávilágít picit, hogy azért Amerika sem akkora szent, mint amilyennek sokan beállítják. Jake Gyllenhaal előtt pláne le a kalappal, nem sok hollywoodi sztárszínész vállalta volna be, hogy a sztori kedvéért átadja a stafétabotot nem kevés játékidőre Dar Salimnak, de pont ezért működik annyira az egész, mert mindketten megkapták a maguk karakterívét.

8/10