Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Nyugdíjas detektív nyomoz a Netflix új sorozatában, és egyszerűen imádni valóAmikor gyerekek szemüvegén keresztül nézzük a világot, egészen döbbenetes felismerések birtokába juthatunk. Volt már erre példa a filmtörténetben, erről szólt A gyerekek figyelnek bennünket című 1942-es Vittorio de Sica-opusz is, ahol kemény társadalmi kérdések jelennek meg a gyerekek furcsa szűrőjén keresztül.
A maga korában, a neorealizmus idején, igencsak sikeres volt ez az új nézőpont, és valószínűleg azok körében, akik szeretik az igényes filmeket, Eric Lartigau Az a bizonyos nyár című legújabb alkotása az évszak legemlékezetesebb mozija lesz, amelyet hetekig nem felejtenek majd.
A rendezőt már jól ismerjük, Eric Lartigau vitte filmre 2014-ben a Bélier család történetét, amelynek kamasz főszereplője olyan választás elé kerül, amely még egy meglett korban lévő embert is próbára tenne. A dilemma – leegyszerűsítve – arról szólt, hogy a fiatal lány énekesi karriert választ, vagy továbbra is segíti egyetlen hallóként a siketnéma családját. Nem kevés jelenet és rendezői bravúr segített megértetni a nézőkkel, hogy tényleg mekkora segítségére volt a családnak a leányzó, másrészt azt is láttuk, milyen boldogtalanságot okoz, ha valaki nem valósíthatja meg önmagát, ha tehetségét el kell nyomnia.
Eric Lartigau új mozija, az Az a bizonyos nyár egészen elképesztő természetességgel ábrázolja azokat az élethelyzeteket, amelyeket megélhet egy 10 éves kislány egy nyaralás során. Zavarba ejti a nézőt mindaz, amit lát. A kisgyerekek ugyanis nemcsak figyelik a felnőtteket, de pontosan látják, és a maguk érettségi szintjén értik is, hogy mit látnak.
A rendező nagyon érzékenyen építi föl, hogyan érzékeli a főszereplő kislány azt a drámát, ahogy egy éppen nagykorú lány, akinek a pasija a helyi boltban dolgozik, teherbe esik.
A dráma az, hogy nem lehet tudni, kitől van a gyerek. Egy 10 évesnek mindez bonyolult ügy, mert sok háttértudásra van szüksége, hogy tényleg értse, mi a probléma. Mindezt nagyon furcsa filmen látni, nem könnyű egy ilyen vizuális műfajban hitelesen ábrázolni lelki folyamatokat. Mármint azt, mi van egy kislány fejében.
A másik ügy, amit megél a 10 éves főszereplő, hogy az anyja el akar válni az apjától. Az apja viszont minden erejével egyben tartaná a családot, és szinte hihetetlen, de sikerül neki. A film azért megrázó, mert nagyon pontosan ábrázolja azt a rombolást, amit a szülők, vitáik révén, a gyerek lelkében okoznak. Ami odáig jut, hogy menekül a kislány minden este a családi (tűz)fészekből, és meg is hozza a döntést, otthagy csapot-papot, elmegy világgá.
Szerencsére nem jut messzebb, mint a tengerpart, ahol apja építgeti a kunyhóját faágakból, illetve leginkább ő is keresi azt a kulcsot, amely révén kinyílik felesége lelkének rejtett ajtaja.
Jacques Girault operatőr kamerája nemcsak a nyaralás közegét mutatja, hanem megeleveníti a kislány lelkének viharait is, és főleg akkor bolyong a leányzó lelki tájakon, amikor egyedül van.
A film kulcsmondata szinte csak mellesleg hangzik el, de aztán látjuk, hogy ez vezet a problémák megoldásához. Így szól: hagyjátok békén a nőket! A Gael García Bernal által hitelesen alakított apának erre kell rájönnie. Hogy vannak olyan nyaralások, amikor nem tehet semmit egy férfi, békén kell hagynia a nőt – esetünkben a feleségét, akit Marina Fois játszik sokszor elkalandozó tekintettel.
De arra is rá kell jönnie a főszereplő férfinek, hogy mindezt csak úgy teheti meg, mármint, hogy békén hagyja a nőt, ha közben biztosítja, hogy ő ott van mindig a közelben, és soha nem hagyja el.
Az a bizonyos nyár mindezek mellett arról is szól, hogy egy 10 éves kislány nyaralását nézve kiderül: az élet legboldogabb pillanatai nem az ünnepnapokon vannak, hanem a hétköznapok percei között bújnak meg.
Egy nyaralás egy gyereknek is akkor a legérdekesebb, ha temérdek új embert ismer meg, barátokra tesz szert, ha mindenféle izgalmas vagy csak általa meg nem élt élethelyzetbe keveredik. Ha megtapasztalja döntéseinek következményeit – mert mindennek van következménye –, de mindezt egy védett közegben, egy egymásra figyelő közösségben teheti. Rose Pou Pellicer, aki a 10 éves kislányt alakítja, szerencsére egy pillanatig nem kezdett el játszani. Megélte a forgatókönyvben megírt jeleneteket, jött-ment, tett-vett, és olyan természetességgel éldegélt a kamera előtt, hogy még biztosan hallani fogunk róla.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon