Hagyjátok békén a nőket!

Amikor gyerekek szemüvegén keresztül nézzük a világot, egészen döbbenetes felismerések birtokába juthatunk. Volt már erre példa a filmtörténetben, erről szólt A gyerekek figyelnek bennünket című 1942-es Vittorio de Sica-opusz is, ahol kemény társadalmi kérdések jelennek meg a gyerekek furcsa szűrőjén keresztül.

A maga korában, a neorealizmus idején, igencsak sikeres volt ez az új nézőpont, és valószínűleg azok körében, akik szeretik az igényes filmeket, Eric Lartigau Az a bizonyos nyár című legújabb alkotása az évszak legemlékezetesebb mozija lesz, amelyet hetekig nem felejtenek majd.

A rendezőt már jól ismerjük, Eric Lartigau vitte filmre 2014-ben a Bélier család történetét, amelynek kamasz főszereplője olyan választás elé kerül, amely még egy meglett korban lévő embert is próbára tenne. A dilemma – leegyszerűsítve – arról szólt, hogy a fiatal lány énekesi karriert választ, vagy továbbra is segíti egyetlen hallóként a siketnéma családját. Nem kevés jelenet és rendezői bravúr segített megértetni a nézőkkel, hogy tényleg mekkora segítségére volt a családnak a leányzó, másrészt azt is láttuk, milyen boldogtalanságot okoz, ha valaki nem valósíthatja meg önmagát, ha tehetségét el kell nyomnia.

Na de kié a gyerek?

Eric Lartigau új mozija, az Az a bizonyos nyár egészen elképesztő természetességgel ábrázolja azokat az élethelyzeteket, amelyeket megélhet egy 10 éves kislány egy nyaralás során. Zavarba ejti a nézőt mindaz, amit lát. A kisgyerekek ugyanis nemcsak figyelik a felnőtteket, de pontosan látják, és a maguk érettségi szintjén értik is, hogy mit látnak. 

A dráma az, hogy nem lehet tudni, kitől van a gyerek. Egy 10 évesnek mindez bonyolult ügy, mert sok háttértudásra van szüksége, hogy tényleg értse, mi a probléma. Mindezt nagyon furcsa filmen látni, nem könnyű egy ilyen vizuális műfajban hitelesen ábrázolni lelki folyamatokat. Mármint azt, mi van egy kislány fejében.

A másik ügy, amit megél a 10 éves főszereplő, hogy az anyja el akar válni az apjától. Az apja viszont minden erejével egyben tartaná a családot, és szinte hihetetlen, de sikerül neki. A film azért megrázó, mert nagyon pontosan ábrázolja azt a rombolást, amit a szülők, vitáik révén, a gyerek lelkében okoznak. Ami odáig jut, hogy menekül a kislány minden este a családi (tűz)fészekből, és meg is hozza a döntést, otthagy csapot-papot, elmegy világgá.

Szerencsére nem jut messzebb, mint a tengerpart, ahol apja építgeti a kunyhóját faágakból, illetve leginkább ő is keresi azt a kulcsot, amely révén kinyílik felesége lelkének rejtett ajtaja.

Hagyjátok békén a nőket!

A film kulcsmondata szinte csak mellesleg hangzik el, de aztán látjuk, hogy ez vezet a problémák megoldásához. Így szól: hagyjátok békén a nőket! A Gael García Bernal által hitelesen alakított apának erre kell rájönnie. Hogy vannak olyan nyaralások, amikor nem tehet semmit egy férfi, békén kell hagynia a nőt – esetünkben a feleségét, akit Marina Fois játszik sokszor elkalandozó tekintettel.

De arra is rá kell jönnie a főszereplő férfinek, hogy mindezt csak úgy teheti meg, mármint, hogy békén hagyja a nőt, ha közben biztosítja, hogy ő ott van mindig a közelben, és soha nem hagyja el.

Mindennek van következménye

Egy nyaralás egy gyereknek is akkor a legérdekesebb, ha temérdek új embert ismer meg, barátokra tesz szert, ha mindenféle izgalmas vagy csak általa meg nem élt élethelyzetbe keveredik.  Ha megtapasztalja döntéseinek következményeit – mert mindennek van következménye –, de mindezt egy védett közegben, egy egymásra figyelő közösségben teheti. Rose Pou Pellicer, aki a 10 éves kislányt alakítja, szerencsére egy pillanatig nem kezdett el játszani. Megélte a forgatókönyvben megírt jeleneteket, jött-ment, tett-vett, és olyan természetességgel éldegélt a kamera előtt, hogy még biztosan hallani fogunk róla.