A festő, akit legyőzni nem tudtak, csak lemészárolni

Minden korban nehéz a tehetséges emberek sorsa, de ha valaki zseni, akkor általában pokolian kemény utat kell bejárnia ahhoz, hogy megküzdjön az emberi középszerűséggel, rosszindulattal, irigységgel és érzéketlenséggel, valamint a hatalommal bíró emberek visszaéléseivel. Megrázóan szól minderről Michele Placido Caravaggio árnyéka című filmje, amely a festő utolsó éveit mutatja be, egészen addig, amíg orvul meg nem gyilkolják.

Michele Placido (akit A polip című legendás sorozat főszereplőjeként is ismer a magyar közönség, vagyis ő játszotta Corrado Cattani felügyelőt) Caravaggio árnyéka című filmjében egészen elképesztő módon kelti életre Caravaggio festményeit. Egyrészt olyan jeleneteket kanyarít az élő szereplők által megrendezett képek köré, amelyek révén megértjük, mi járhatott a festő fejében, amikor a remekműveit alkotta, másrészt elemzi és kritizálja a kort, amelyben, bár felismerték a festő zsenijét, de munkásságát veszélyesnek nyilvánították. 

Hogyan található meg az arcra írt szenvedés?

El is hangzik a filmben: „Talán csak szerencsétlen kurva vagyok, de Isten anyja lettem”. Vagyis arról van szó, hogy azok az emberek, akik igazán sok szenvedést éltek meg az életben, Caravaggio festményein megváltásban részesültek. Meg persze arról is szó van, ahhoz, hogy igazán életszerű arckifejezéseket láthassunk a festményeken, sokat segít, ha van, aki modellt áll. Harmadrészt, és ennek több jelenetet is szán a film, kifejezetten kereste az arcra írt szenvedést a festő, amelyet aztán le tud másolni, amit a nagyon nyomorúságos emberek körében talált meg. Arcukra pingálta az élet. Mégsem a sötétség jellemzi a munkáját, képein általában árad a fény.

A katolikus egyházi hatalom viszont nem nézte jó szemmel mindezt. Mivel azt nem lehetett hivatalosan képviselni, hogy a szegény emberek ábrázolása kellemetlen a számukra, Caravaggio életmódjába kezdtek belekötni. Pedig aztán a jézusi tanításokhoz igencsak közel áll, sőt maga a fundamentuma kultúrkörünknek a megbocsátás. De szegényeknek, számkivetetteknek nem volt abban a korban megbocsátás, legalábbis ez derül ki a filmből.

Caravaggio jól ismerte az élet árnyékos oldalát, szociális érzékenysége példamutató volt, de, mint a művészek többsége, nem élt hétköznapi életet. És aki nem hétköznapi életet él, az könnyen a középszerűség, a rosszindulat, az irigység és az érzéketlenség áldozatává válhat.

De miért az a film címe, hogy Caravaggio árnyéka?

Caravaggiót (akit Riccardo Scamarcio éppen megfelelő lendülettel és bohémsággal kanyarít a filmvászonra), hogy terhelő bizonyítékokat gyűjtsenek ellene, elkezdték megfigyelni, követni, és az egyházi nyomozót nevezték árnyéknak (Louis Garrel játssza, aki még egy könnycseppet is hullat, amikor kivégezteti a festőt). Caravaggio árnyéka szimbolikus cím is egyben, mert ez lett a végzete, ez az árnyék. Bár az is megfogalmazódik a nézőben, hogy a sötétségben élő nyomorultak inkább élnek a fényben, mint a látszólag fényben élők, akik nem riadnak meg attól sem, ha pokoli tettek révén kell érvényt szerezniük a szavuknak.

Másrészről utal a festőkre is, akik fénnyel és árnyékkal dolgoznak, Caravaggiónak kijutott mindkettőből. Mind az életében, mind a festészetében ügyesen bánt fénnyel és árnyékkal, legyőzni nem tudták, csak lemészárolni. Festményei viszont máig a kultúrkörünk részét képezik. Egyházi gyilkosának még a nevét se tudjuk, csak azt, hogy úgy emlegették: árnyék. Caravaggióra pedig úgy emlékezik az utókor, hogy korának művészeti elvárásai ellen lázadva lett a manierizmus és a XVII. század eleji naturalisztikus ábrázolás iskolateremtő képviselője, festményei óriási hatással vannak a mai napig az emberekre, későbbi korok művészei pedig ámulattal csodálják az emberséges és bohém zsenit.

7/10