Olyan csodás film a Kék Bogár, amiért moziba járunk

2023.08.17. 18:41

Lehet ragozni, hogy a DC-univerzum számára megváltást hoz-e a Kék Bogár, mivel az utóbbi filmjeik nem voltak túlságosan sikeresek (meg fogja hozni), hogy a Warner ezzel a filmmel lenyomja-e a konkurencia Pókemberét (dehogy fogja lenyomni), sőt még azt is lehet találgatni, hogy a Kék Bogárnak nagyobb lesz-e a nézettsége, mint a Barbie-nak, amely egyébként szintén Warner-film (erre azért ne vegyünk mérget a Barbie-t eladó világraszóló, néhol ízléstelenségbe hajló marketingkampány miatt), de egy dolog biztos: történt végre valami a sci-fi-filmek világában, és ez a valami több mint zavarba ejtő. Ilyen esetekben keresgéli a néző a kritikákat, szomjúhozza a szakemberek véleményét, hogy megerősítést találjon arra, amit amúgy is gondol, de nem mer kimondani.

Emberi történet szociális töltettel

A szakmai válasz egyetlen szó is lehet: stílusos. Az történt ugyanis, amit mindenki érez a film megnézése után. A Kék Bogár, amelyet Angel Manuel Soto rendezett, nem újította meg a film formanyelvét, de kihasználta mindazt, amit a hetedik művészeti ág a 128 éves története során létrehozott. Mondhatjuk másként is: még véletlenül sem remekmű (abból igencsak kevés készült a több mint száz év alatt), de igazi mestermunka (aminek manapság azért tud örülni az ember).

Olyan film lett a Kék bogár, amilyen filmekért szeretünk moziba járni.

Szépen fölépített a cselekménye, a dramaturgián sem találunk hibát, a párbeszédek viszonylag hitelesek, a színészi alakítások természetesek, vagyis senki nem tolja túl a szerepét, akcióból éppen annyi van, amennyi szükséges, és most jön a lényeg: a film háttértörténete egészen emberi.

Manapság ugyanis azt tapasztalhatjuk, hogy a Marvel-univerzumban elszabadult a pokol. Mindent túltolnak, minden túl csicsás, túl hangos, túl sok, az akciójelenetek nem tudnak véget érni, a történetbe pedig olyan csavarokat szuszakolnak be, ami már túl sok a nézők jelentős részének. Miközben a Marvel-univerzumban már lassan tízpercenként megtörténik az időutazás, és ugyanennyi időnként (kis túlzással) ugyanaz a hős meghal, majd valahol újraéled, hogy aztán a néző hagyja a csudába az egészet – arról már nem is beszélve, hogy az ember gyomra felfordul a temérdek vizuális effekttől –, aközben úgy látszik, a DC most rátalált az arányokra a Kék Bogár című filmjében.

Visszakapták a nézők azt a mozit, amelyet mindig is szerettek. Amelyben valódi érzelmek vannak, és amelyben hiteles a főhős. Egészen elképesztően szívfacsaró, ahogy a film felmutatja a családot, mint értéket, mint összetartó erőt, és (ezzel nem árulunk el túl nagy titkot) családi segítség nélkül még a szuperhős se vinné semmire, a világot nem lehet egyedül megmenteni. A Kék Bogár erénye tehát nemcsak az, hogy visszatér ahhoz a filmkészítési módhoz, amelyben van még némi lélek, amelyben emberszerű embereket látunk, hanem az is, hogy a legfontosabb erkölcsi erények birtokában van a főhős. Például annak, hogy nem öl embert. Szuperhősös filmben azért nem sok ilyet látunk. Visszatérve a valódi emberekre, olyan ez a film kicsit, mint a Csillagok háborúja első trilógiája, amelyben még nem robotok rajzolták meg a film szereplőit, hanem hús-vér embereket láttunk.

A filmnek nagy erénye, hogy éppen megfelelően adagolják az alkotók a humort. 

A konkurenciának való beszólás viszont meredek volt: „Batman egy fasiszta”. Értjük, mi a poén, de meglett volna az emberiség nélküle.

Mindenesetre a szociális vonal is erős a filmben, amikor még a nagymamának is kell félnie egy mexikói családban azért, mert  még az is lehet, hogy lejárt a tartózkodási engedélye. Vagyis nem lehet otthon az úgynevezett szabadság földjén egyetlen bevándorló sem, még akkor sem, ha már generációk óta ott élnek.

Az is erős beszólás volt a jelenlegi amerikai társadalmi helyzetre, hogy ha valaki – esetünkben a családfő – megbetegszik, akkor még a házukat is elveszthetik, annyi pénzbe kerül. A film azt is felvillantja, hogy az úgynevezett szabadság hazájában a legnagyobb probléma az, hogy egyre nagyobb lesz a szakadék a szegények és a gazdagok között, és ez sajnos nem csak a filmben van így.

Nem lőnek ki senkit tízpercenként a világűrbe

A Kék Bogár tehát nem fine dining étterem, de a nagymama konyháját igencsak hitelesen hozza, megkapjuk a megszokott ízeket, lubickolhatunk a nagymama ölelése okozta harmóniában, fürödhetünk a kulináris kényeztetésben, a sok idegbetegre szabott, szuperhősös sci-fi-film helyett örülhetünk, hogy ez a filmes csapat rátalált a jó arányérzékre.

Arról már nem is beszélve, hogy van jó néhány jelenet, amelyben beszól a film azoknak, akik túlhúzzák a vizuális gegeket, és elfelejtik, hogy mit is tanított például Hitchcock mester a suspense-ről. Ilyen beszólás az, amikor a főhős kilövődik a világűrbe, majd visszaesik teljesen fölöslegesen és funkció nélkül. Kis kikacsintás ez a jelenet, hogy itt most nem ezt fogjuk látni, bár van olyan film, ahol tízpercenként ez történik. Hát… nem ezt láttuk. Szerencsére.

9/10