Az év legsokkolóbb filmjével tért vissza a Taxi készítője a mozikba

A francia filmipar egykori fenegyereke, akinek olyan kultuszcímeket köszönhetünk, mint Az ötödik elem, a Nikita, a Léon, a profi, na meg a Taxi és A szállító, az elmúlt években látványosan csak keresi önmagát. Luc Besson irdatlanul nagyot bukott a Valerian és az ezer bolygó című sci-fivel, amiből sehogy sem nőtte ki magát az új Star Wars. De a 2019-es Anna is alig hozta vissza a büdzséjét a pénztáraknál, és még a kritikusok is úgy nyilatkoztak róla, hogy egyértelmű bizonyíték ez az alkotása arra, hogy a legendás író-rendező képtelen haladni a korral, és 20 éve csak önmagát ismételgeti.

Luc Besson most visszatért a nagyvászonra, láthatóan egy megalkuvást nem tűrő akcióthrillerrel, ami minden, csak nem biztonsági játék. A Dogman – A kutyák urát október 19-én mutatták be a magyar mozik, a filmben Caleb Landry Jones bújik egy annyira meggyötört, magából kifordult fickó bőrébe, hogy azt még a fénykorában lévő Johnny Depp is megirigyelné. A Dogman története Douglas karaktere körül forog, aki gyerekkora óta nem találja a helyét a nagyvilágban. Mindez nem véletlen, mert a férfi abuzív környezetben nőtt fel. De hogy mennyire, arról nekünk nézőként az első percekben még fogalmunk sincs. Besson azonban beejt minket a mély vízbe, és egy durván felkavaró élettörténetet tár elénk.

A Dogmannek keretet ad Douglas (Caleb Landry Jones) és egy a rendőrségnek dolgozó pszichiáternő, Evelyn (Jojo T. Gibbs) beszélgetése az őrsön. A film hősét nőnek öltözve, egy kutyákkal teli furgont vezetve kapják el a törvény őrei, hogy aztán bevigyék kikérdezni. Remek felütés, ami felcsigázza az érdeklődésünket, hogy aztán Douglas és Evelyn későbbi párbeszédei során kapjunk bővebb képet arról, hogy hősünket miképp zárta évtizedekkel korábban a habitusa és kinézete alapján Donald Trump legnagyobb rajongójának is beillő, kőbunkó apja ketrecbe, a kutyák közé... elérve mindezzel, hogy a Dogman főszereplője csak és kizárólag a négylábúakban bízzon meg, és joggal megvesse az embereket.

Douglas Munrow bár törvényen kívüli, semmiképp nem mondanánk rá, hogy szuperhős lenne. Inkább csak egy önbíráskodó férfiról van itt szó, aki kiskorában a ketrecében raboskodva női divatmagazinokból tanult a világról. Ennek köszönhető az is, hogy a későbbiekben a Dogman központi szereplője elkezd érdeklődni az előadó-művészet, a színház, a beöltözés és végső soron a drag iránt. Sminkmániája és a rajta eluralkodó mániákus pillanatai miatt Douglas leginkább a Joaquin Phoenix által játszott Jokerhez lenne hasonlítható, főleg, ha még hozzáadjuk a szerelmi szálat és Grace Palma Salmáját, aki bevezeti Shakespeare és a színjátszás világába az otthonba kerülő fiatal Douglast. Persze Luc Besson filmjében nincsen Batman, nincs Gotham, de nem is kellenek ezek a felesleges kellékek a Dogmanbe.

Ez az itt-ott azért billegő, de így is megrázó filmdráma bőven megállja a helyét anélkül, hogy bármilyen nagy franchise-ba kapaszkodna. Sőt, nagyon jól áll neki ez a fajta bátorság.

Caleb Landry Jones valami iszonyat, hogy mekkorát játszik a főszerepben, a kerekesszékbe került, szabadidejében Marilyn Monroe-nak és Édith Piafnak öltöző, a helyi amerikai gengsztereket szívesen sanyargató és az arrogáns gazdagoktól a kutyái segítségével lopó Douglas nagyon az ember szívéhez tud nőni a kétórás játékidő alatt. Talán ennyiből is látszik, hogy milyen komplex és sokrétű karakterről van szó. Luc Bessonnak ez is egyébként a legnagyobb hibája a Dogmannel, beletörik a bicskája, hogy ennyi idő alatt egy ilyen megtört és sokat átélt embert rendesen, alaposan bemutasson. Ehelyett a végén kicsit béna és ad hoc akciójelenetekkel, lövöldözéssel fáraszt bennünket az író-rendező, és azt sem mutatja be rendesen, hogy hőse mégis hogy a fenébe képes szinte telepatikus módon kommunikálni a kutyákkal.

Besson jobban tette volna, és talán ez a legnagyobb kritikánk a Dogmannel szemben, ha vagy a realizmusba kapaszkodik nagyobb erőkkel, vagy pedig még bátrabban elszalad vele a ló a forgatókönyv írása közben. Mert így a Dogman időnként megszenvedte, és persze mi, nézők is, hogy a szkript csapongó, nem tudja, mi akar lenni, és egy katyvasszá válik végső soron.

Félreértés ne essék, a Dogman egy nagyon is élvezhető katyvasz, Luc Besson legértékelhetőbb filmje az elmúlt 10 évből, amelyet legfőképp Caleb Landry Jones elemi erejű tehetsége és karizmája ment meg, de ha rosszabbul sikerült volna a casting, és nem adott volna bele apait-anyait a fényképezésért felelős Colin Wandersman a hangulatteremtést illetően, akkor sokkal közelebb lenne ez az akcióthriller a középszerhez.

Amit Luc Besson újdonsága remekül csinál, az az érzékenyítés. Persze, Douglasen keresztül egy mélyen traumatizált, nagyon sokat szenvedett alakot ismerünk meg, mégis sikerül egy kicsit belelátnunk a megviselt elme fejébe, és észszerűvé, logikussá válik a legtöbb dolog, amit a főszereplő csinál. Nemcsak azt értjük meg, miért barátkozik legszívesebben kutyákkal Dogman, hanem világos lesz az is, hogy számára a drag, a nőnek öltözés egyfajta menekülés a valóságtól, önkifejezési forma éppúgy, ahogy Batman fő ellensége kifesti magát, és bohócgúnyát ölt magára.

Helyenként egyfajta popkulturális remixnek érződik a francia filmrendező amúgy eredeti ötlete, mégis a Dogmannek erős identitása, stílusa van, és a szembetűnő hibáit, túlkapásait beszámítva is azt mondjuk, hogy amennyiben valaki képes nyitottan hozzáállni egy provokatív, polgárpukkasztó sztorihoz, az most rögtön üljön be erre a Luc Besson-thrillerre. Reméljük, ez egy jel, hogy a készítő így 2023-ra végre összeszedte magát, mert ehhez hasonló próbálkozásokat nagyon szívesen néznénk tőle. És talán a szélesebb közönségnek is lenne rá igénye, ha a Marvel és a DC mozis vergődését elnézzük mostanában...

7,5/10

A Dogman – A kutyák ura jelenleg is látható a magyar mozikban.