A rendkívül erőszakos Motel-filmek és az erotikába hajló Kopp-kopp rendezőjét, Eli Roth-ot már fiatalkorában izgatta a kérdés, hogy ha a legnagyobb ünnepekhez, az újévhez, a karácsonyhoz, a halloweenhez kapcsolódóan mind-mind akad legalább egy ikonikus horrorfilm, akkor miért éppen a hálaadás a mostohakölyök, amivel senki sem foglalkozik?

A most 51 éves rendező életének nagy kínja volt ez, már csak abból kifolyólag is, hogy a direktor Massachusetts államban nőtt fel, ahol hatalmas múltja és tradíciója van az aratás ünnepének. A Hullaadás (Thanksgiving) című slasher ötlete először a 2007-es Grindhouse-ban tette tiszteletét, amikor Eli Roth kamuelőzetes formájában villantotta meg a Robert Rodriguez és Quentin Tarantino párosa által levezényelt filmben a koncepciót, amit aztán hosszú évekig fejlesztgetett és mostanra valósággá tett. Ennek mi, nézők örvendhetünk a legjobban, mert a Hullaadás, ahogy a címe is utal rá, az a fajta elborult vérengzés, amelyet tényleg illik a legmagasabb korhatárbesorolásba rakni, és este 10-től vetíteni, mert a fiatalabbak simán megállnak tőle a növésben.

A Hullaadás története egy tipikusnak kinéző Black Fridayjel indul. Egy nagy üzletlánc boltja előtt több százan gyülekeznek, készen arra, hogy felmarkolják a jóárasított tévéket, mikrókat és kerti grillsütőket, ám a vásárlók közti feszültség úgy kirobban, hogy többen is belehalnak a shoppingolásba. A traumatikus estén a rendet fenntartani próbáló seriff, Eric Newton (Patrick Dempsey) mellett ott van a bolttulaj lánya, Jessica (Nell Verlaque) és az ő haverjai, akiket egy évvel később, hálaadáskor egy ijesztő John Carver-maszkot viselő baltás gyilkos kezd el üldözni. Hogy a lehulló testrészekkel, kibelezett pomponlányokkal és élve megsütött családanyákkal kikövezett bosszújárásnak pontosan mi köze van a fekete pénteki eseményekhez, azt jó sokáig nem tudjuk meg, de ez amúgy is az a fajta pokoltúra, ahol a megtett út a lényeg, és nem a megérkezés.

Nem ördögtől való ötlet, ha a Hullaadást a Sikolyhoz hasonlítjuk, elvégre a recept ugyanaz. Végy szép diáklányokat, kigyúrt focistafiúkat, akik nem az eszükről híresek, mégis a nyakukban loholó halált érezve kétségbeesetten kapaszkodnak az életükbe. Tedd őket eléggé egybitessé, esetleg utálhatóvá, hogy szinte jó érzés legyen azt nézni, ahogy sorban kinyírják őket. Majd adj hozzá egy titokzatos maszkos gyilkost, aki szinte a mítoszok világából előlépve invitálja meg egy halálos hálaadási vacsorára a bűnösöket.

Ami az egészben a poén, hogy a brutalitást és a gyilkolászást tekintve az újabb Sikoly-filmekhez képest a Hullaadás legalább két-három fokkal élvezetesebb lett. Erre se mertünk volna fogadni pár hete még.

Eli Roth új horrorja, a slasher hagyományainak megfelelően, hanyagul bontogatja a filmben felbukkanó karaktereket; a többségük olyan, mintha valami embermasszát néznénk, aminek tagjai egymáshoz vannak nőve. Legalább a bociszemű Nell Verlaque által játszott Jessica ügyesen kiemelkedik közülük, és tragikus háttérsztorijával, megalomán apjával, és szerelmi háromszögével fenntartja az érdeklődésünket. Ő az az új generációs „final girl”, akiért még izgulni is lehet. A többiek, köztük a még nagy névnek számító Addison Rae tényleg csak azért vannak ott, hogy előbb vagy utóbb, de menjenek bele abba a húsdarálóba. Jó, aláírjuk... az, hogy A Grace klinika sztárja, Patrick Dempsey jószándékú seriffként tiszteletét teszi egy ilyen gore-ba hajló rémálomban, önmagában poén és a váratlansága miatt jó casting. Jár érte egy kisebb piros pont az üzenőfüzetbe.

Jumpscare-ek tekintetében a Hullaadás megengedő, egyszer kiugraszt a székből, nagyjából ennyi. Eli Roth ünnepi horrorja inkább a gyomorforgatásra megy rá, és arra, hogy a lehető legabszurdabbul festő gyilkosságokat mutasson. Ebben nem is mond csődöt, a Hullaadást feszengve nézi az ember, mert Eli Roth átlépi azt a határt, hogy a naiv fiatalok és a nemtörődöm felnőttek tematikus mészárlása bűnös élvezet legyen. Egy ponton túl ez a film inkább kínzáspornóba megy át, a durvább fajtába.

Feljebb azt írtuk, hogy a Hullaadásban a levágott, megsütött, felkoncolt holttestekkel teli út a lényeg, és nem a megérkezés. Abból a szempontból ez a kijelentés mégse állja meg a helyét, hogy a nagy leleplezés, a maszkos gyilkos lebuktatása üt és meglep. Nagyjából annyira, mint amikor a Sikoly 1-ben kiderült, hogy nem egy mániákus van, hanem rögtön kettő. A csavar nagyon működik, Eli Roth egyszerűen, de nagyszerűen megindokolja a motivációkat, és szinte megértjük, hogy miért volt szükség erre a 120 perces szadista ideglelésre, aminek kitett bennünket a rendező.

A Hullaadásba ennek ellenére sem szabad túl sokat belemagyarázni. Csak magának árt, aki beleerőszakolja a filmbe, hogy a látottak társadalomkritikaként, esetleg az amerikai történelemre való reflektálásként kellene hogy hassanak. Eli Roth újdonsága tényleg csak arról szól, hogy egy elszánt, bosszúszomjas őrült buta fiatalokat üldöz, és akit utolér, azt meghökkentően kreatív módszerekkel küldi a másvilágra. Roth tuti nem normális, hogy ilyen dolgok pattannak ki az agyából, mégis nagyon bízunk benne, hogy a folytatás tartani fogja a szintet.

Merthogy a film jól ment a pénztáraknál, úton a második rész, és elvileg 2025-nél nem kell tovább várnunk rá. Hogy a Hullaadásból is olyan sikeres franchise lesz-e, mint a Halloweenből, a Péntek 13-ból, a Fűrészből, vagy a már sokat emlegetett, egyértelműen inspirációként szolgáló Sikolyból, az a jövő zenéje. Az első rész az a kategória, amelyért, minden sablonossága ellenére, könnyen lehet rajongani. Indításnak ez több mint biztató.

7,5/10

A Hullaadás (Thanksgiving) december 7-e óta látható a magyar mozikban, jelenleg is fut.