Minden ott kezdődött, hogy Béla elesett a fürdőkádban, és beverte a fejét

Évek óta nem láttam bátrabb magyar filmet, mint Hevér Dániel Valami madarak című munkája. Szakmai alapkövének számító dolgozatához egy magyar idősek otthonában játszódó történetet választott, aztán meg is csinálta, éppolyan fáradt, elkeserítő képi világgal, mint amilyen fáradt és elkeserítő Magyarországon öregnek lenni. Mindez egyértelművé teszi, hogy a Los Angelesben kiállított filmes mesterdiplomával hazatérő rendező nem azt számolgatta, milyen trükkökkel terelhet be minél több nézőt a rendezői karrierje kezdetét jelentő első egész estés bemutatkozására.

Ötéves munka árán kerülhetett mozikba a Valami madarak című, az NFI Inkubátor Programja segítségével készült, alacsony költségvetésű film. Nagy szerencséje van, mert az idén már nem biztos, hogy sikerült volna eljutni a bemutatóig.

Az említett szempontok alapján tehát bátor és sikeres szakmai belépő az idősek otthonából kitörni vágyó Béla (Szacsvay László) és a szövetségesévé váló zűrös tinédzser Zoé (Kizlinger Lilla) kalandjainak története. Jó ötlet, nyilván ezt is díjazták négy éve Karlovy Varyban, ahol Hevér Dániel (rendező), Kertész Zsanett (forgatókönyv) és Dreissiger László (producer) Valami madarak című filmterve elnyerte a MIDPOINT Feature Launch nagyjátékfilm-fejlesztő pitchfórum fődíját.

A történet nem bonyolult: Béla, a magányosan élő szőnyeggyári nyugdíjas elesik a fürdőkádban, beveri a fejét. Berlinben élő fiát meggyőzi az orvos, hogy az öreg nem képes már önállóan élni. A fiú talál egy idősek ellátására szakosodott intézményt, és 

A látottak alapján Béla úgy érzi magát új kétágyas szobájában, mint Szabó Magda Abigél című remekművének 15 éves főhőse, Vitay Georgina, amikor apukája elhelyezte a vidéki református kollégiumban. Mindenáron haza akar menni.

A bajuszos nyugdíjas és az elkényeztetett kislány között felmerülő párhuzam egyrészt meglepően valóságos, másrészt felvet néhány kérdést.

Ki tudja, mi jár az idősek fejében?

Az nem vitatható, hogy az éléssel eltöltött évtizedek száma, amit bizonyos szorzó után öregkornak nevezünk, egyáltalán nem arányos az időközben megszerzett bölcsesség mennyiségével. Bizonyos, átélt tényekből levont következtetések segítségével valóban hozzájuthat az ember némi tudáshoz, ha nem hal meg elég fiatalon, ám fajunk képviselőinek jelentős része 

Ebben az a szép, hogy háromévesen ugyanúgy joga van mindenkinek mindenhez, mint amikor hetven-nyolcvan gyertyát kellene elfújnia a szülinapi tortáján. És megesik, hogy ugyanúgy mások döntenek helyettük arról, hogy mi a hasznos és biztonságos a számukra.

A filmet nézve sajnos nem mindig éreztem igazán, hogy Hevér Dani és a forgatókönyvet jegyző Kertész Zsanett átéli, mi zajlik valójában egy idős férfiban. A lelkében meg a fejében. Ezt persze nem is élhetik át, hiszen fiatalok, így inkább gondolnak erről sok mindent. A magányról, a kiszolgáltatottságról, a szeretetről meg arról, hogy milyen lehet mindez öregen. Néha igazuk van, máskor meg nincs.

Amikor nincs, olyan kínos érzésem támad, mint amikor fiatalokról szóló filmekben nézek magukat fiatalosnak gondoló, felületes felnőttek által írt sematikus, elavult szlenget, korosztályidegen fogalmakat használó jeleneteket. Ennek tudható be, hogy amikor döcög egy-egy párbeszéd, még a főszerepre kiválasztott kiváló Szacsvay László sem tudja teljesen a helyére pofozni a tőle elvárt karaktert.

Béla morcos

Béla morcos, és küzd a méltóságáért, de úgy, mint egy gyerek a végtelen hatalmú óvó néni és az elfoglalt szülők ellen. Reménytelenül. A kedélyes öregellátóba száműzött nyugdíjas ebben a filmben túl gyakran halvány és erőtlen, fáj kimondani, de néha sematikus. Deprimált mesehős a hetvenes évek magyar tévéfilmjeiből, akinek nem a „szép ződ gyep” hiányzik, hanem a lepukkant magány. Dialógushelyzetekben időnként Béla helyett Béla karakterévé egyszerűsödik.

Szerencsére, amikor elszabadulhat kimódoltnak ható szövegétől, vagy a forgatókönyv megengedi, hogy valódi interakciót teremtsen, Szacsvay azonnal megmutatja, milyen mélységek, mekkora humor rejlik ebben a karakterben. Vagy még inkább benne. Ráadásul bevállalós is, hiszen

A valóság a Kizlinger Lillával közös jelenetekben robban be filmbe. A zűrös tinédzsert játszó, Ezüst Medve díjas színésznő elementárisan valódi. Egyszerűen hibátlan, minden gesztusa, hangsúlya pontos. Annyira életszerű, mint, mondjuk, félig kijózanodva átélni egy ködös napfelkeltét az első buszra várva egy nyomasztó buli után. Nem tudjuk pontosan, hol vagyunk, de azt igen, hogy pont ott kell lennünk, bár fogalmunk sincs, miért. Szacsvay Lászlóval közös jeleneteikben egyértelművé válik, milyen filmet akart valójában készíteni Hevér Dániel. 

Lilla nagyon jó, és ebben a filmben igazából senki és semmi sem rossz. Fontos a történet, kiválóak a színészek, pontosak a díszletek, nyomasztóan neonfényűek Nagy Marcell képei, hiteles a szürkeség, értjük, mit akartak elmesélni a fiatalok, de kevés az ellenpont, kifakul a humor, döcögnek a metaforák. 

Ahogy a csodálatos Papp László mondogatta:

Minden rendben, semmi sincs a helyén.

Ezzel együtt is szeretni való, erős kísérlet a Valami madarak. Egyértelmű, hogy a szó ma már szinte elavult értelmében vett mozgóképes történetet akartak létrehozni az alkotók, nem valami jól eladható filmipari produktumot. A látottak alapján nagyon jó filmre számíthatunk majd, amikor Hevér Dániel hazai pályán lép a szorítóba, remélhetőleg minél hamarabb. 

Az mégis szomorú, hogy a film vélhetően optimista lezárása ellenére − talán Papp Laci és a boksz miatt, vagy mert nekem is túl fehér már a fejem − ismét csak Stallone jutott eszembe. Nem a fiatal zuhanyozós, nem is a fáradt izmokkal is verhetetlen Rocky, hanem a 77 éves szupersztár, aki azt válaszolta arra a kérdésre, mi a jó abban, ha megöregszünk, hogy: semmi.