Eddigi leghátborzongatóbb évadával tért vissza az HBO nyomozós sorozata

Épp tíz évvel ezelőtt, 2014 januárjában mutatta be az HBO a True Detective első etapját, ami nemcsak a procedurális krimisorozatokban (CSI, NCIS, Castle, A mentalista stb.) megfáradt nézőknek mutatott valami újat, hanem afféle mérföldkővé is avanzsált a weird horroron belül.

A kiindulópontot talán senkinek sem kell elmesélni, de nagy vonalakban: Matthew McConaughey alakított egy rettenetesen nihilista, Rust Cohle nevű nyomozót, aki társával, a hozzá képest parancskövető, Woody Harrelson-féle Marty Harttal eredt egy rituális gyilkosság nyomába. A True Detective több évtizeden keresztül ívelő, jó adagnyi misztikummal felöntött történetet mesélt el 8 részen keresztül, amelyet rommá elemeztek a modern filozófiára hajlamos redditorok. Már akkor benne volt azonban a levegőben, hogy az antológiaszéria nem lesz képes ezt a szintet fenntartani, és így is lett. A főszereplők mentek, a készítő Nic Pizzolatto maradt, ám a széria második évada rettenetes és bántó középszer lett, míg a harmadik, amiben Mahershala Ali vállalta magára az újabb nyomozást, kellemes, de legfeljebb egyszer nézhető krimi.

Az új író-rendező, Issa López bevonása, na meg egy bizonyos Jodie Foster megszerzése kellett ahhoz, hogy végre megint azt mondhassuk, a True Detective kötelező néznivaló a drámaira hangolt whodunit rajongóinak.

A True Detective: Night Countrynak rögtön a helyszínválasztása telitalálat: Alaszkában járunk, ahol tombol a tél, ami a fogvacogtató hideg és végtelen mennyiségű hó mellett azt hozza magával, hogy heteken keresztül sötétség borul a környékre. Többek közt Ennis városára is, ahol a Jodie Foster által játszott Liz Danvers tengeti életét. A True Detective-ről van szó, így nyilván a sötétség nem csak akkor borítja be a karaktereket, amikor kiteszik a lábukat az utcára, a lelkükre is jócskán rátelepszik, és ezáltal a miénkre ugyancsak. A 6 részes évadban, ahogy haladunk előre, úgy derül fény egyre több gyilkosságra, sokasodnak a hullák, furcsa szekták lépnek elő a hallgatásból.

De ne szaladjunk előre. A cselekményt, ahogy azt már eddig is tudni lehetett, egy kemény mészárlás indítja útjára. Nyolc halott kutatót találnak jégbe fagyva, teljesen meztelenül, furcsa jelekkel a homlokukon, semmihez sem hasonlítható kétségbeeséssel az arcukon.

Igen, ez az ügy az elmúlt két évad impotenciája után rögtön az első pillanatától felkelti az ember érdeklődését, főleg hogy a helyzetet bonyolítja, hogy a főszereplő Liz Danvers egykori társa, Navarro (Kali Reis) ott somfordál a közelben, azt gyanítva, hogy egy korábbi kihűlt ügyhöz is köze lehet a mészárlásnak. Adjuk hozzá, hogy a végtelen sötétben a helyi lakosok egyre inkább félőrültekként kezdenek viselkedni, hallucinálnak, szellemeket látnak, nem tudják megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól, ami még pár unciával hozzáad ahhoz, hogy a tévé előtt ülve elkapjon bennünket a szorongás.

Tisztán látszik, hogy az új showrunner tiszteletben tartotta a mindenki által non plus ultrának tartott első évadot, olyan elemeket hozott át a saját beteg kirakósába, és dolgozott át önnön szájíze szerint, amiket látványosan imádtak a True Detective-rajongók. És az egy dolog, hogy van itt horror, szekta, tömeggyilkosság, szimbolizmus – kevés lenne mindez, ha a későbbiekben a fordulatok nem működnének. Jó hír, hogy többségükben teszik a dolgokat a bedobott csavarok, a második rész cold openjétől különösen levert minket a víz, és bár előfordulnak unalmasabb dialógusok, mellékszálak, amik teljesen feleslegesen bonyolítják tovább az amúgy se egyszerű nyomozást, végső soron egy igazi feltámadásnak lehetünk a szemtanúi. Milyen szép, hogy pont akkor, amikor a sorozat jubilál.

Jodie Fosternek persze van tapasztalata ebben a zsánerben, tegyük hozzá, és kicsit olyan is, mintha a rideg és jóval idősebb Clarice Starlingot mentette volna át a True Detective-be, de a 61 éves hollywoodi veterán rutinból lehozza ezt az egészet. Csak hab a tortán, hogy mellette kőkemény járőrként állja a sarat Kali Reis, és a fiatalabb szereplők közül a tehetséges törvényőrként debütáló Finn Bennett hasonló fénypontja ennek a 6 epizódnak. Érdekesség, hogy egy csipetnyi Easttowni rejtélyeket is bele lehet érezni a Night Countryba, ami pláne pozitív dolog, elvégre Kate Winslet szériája nem kap folytatást, pedig lenne igényünk, hogy erős női karaktereket nézzünk, ahogy nyomoznak.

Amibe úgy igazából bele lehet kötni, hogy az írócsapat messzebbre nyújtózott, mint ameddig a takaró ért. Lejjebb kellett volna faragni a 60 perces részeket vagy 50-re, a vágóasztalon hagyva pár ötlettelen irodai snittet, helyette még inkább a traumatizáló krimire, a jégben-fagyban nyomozásra helyezve a hangsúlyt. Mert amikor az extremitás felé tolják, a True Detective még mindig akkor a legerősebb. A főcím szép, nem ér fel az eredetihez, de az életben nem jutna eszünkbe, hogy áttekerjük, és bár a fényképezés se annyira művészfilmes, mint anno 2014-ben megszokhattuk Pizzolattóéktól, de nem is holmi iparosmunka.

A True Detective-et anno azért is imádták annyian, mert a tévéképernyőre ültetett egyfajta irodalmiságot, és ezt más eszközökkel, de a Night Country nagyon szépen visszahozza. Igaz, hogy  a végeredmény ahelyett, hogy nagy ívű regénynek éreznénk, inkább hajaz Edgar Allan Poe írásaira, annál nagyobb dicséretet viszont el sem lehetne képzelni ennek a mostanában vergődő krimiszériának, mint hogy végre megint gyönyörű a megvalósítása. Csak éppen úgy gyönyörű, mint egy éjsötét gótikus vers. És a vége még rímel is az első évadra. Ez az igazi bravúr.

9/10

A True Detective: Night Country január 15-én startol el az HBO Maxon, mely hat részből áll. A teljes új évadot a Warner Bros Discovery tette elérhetővé számunkra.