Igazi gyöngyszem ez az új családi sorozat a Netflixen

A fiú, aki lenyelte a világegyetemet. Nem hétköznapi cím egy sorozatnak, amelyet meghallva gyorsan arra a következtetésre juthatunk, hogy ez biztos egy sci-fi vagy fantasy. Pedig egyik sem, a Netflix január 11-én bemutatott ausztrál produkciója egy 80-as években játszódó családi történet. Igaz, vannak benne megmagyarázhatatlan, varázslatos elemek is, de a középpontban leginkább egy földhözragadt felnövéstörténet áll. Egy bizonyos Eli Bellé, akinek kicsit sem hétköznapiak az életkörülményei.

Hogy miért? Lássuk csak, a 13 éves Eli-t körülveszi a bűn: nevelőapja, Lyle egy pitiáner drogfutár, aki tüneményes anyjából, Frankie-ből is őrjöngő függőt csinált, nem beszélve a srác levelezőpajtijáról, a keménymotoros Alexről, aki éppen a sitten ül, de ahhoz képest, hogy marcona bűnöző, igyekszik jótanácsokkal ellátni hősünket. Egyébként 1985-ben, Ausztráliában, Brisbane városában járunk, ahol az épp említett karakterek kispályások az igazi helyi maffiózókhoz képest, akik a markukban tartják a rendőrséget, lefizetnek és megölnek akárkit, aki az útjukba kerül.

A tisztelt olvasó azt is gondolhatná továbbá, hogy A fiú, aki lenyelte a világegyetemet egy kőkemény, nagyon sötét családi dráma. Bár vannak megrendítő pillanatai ennek a 7 részes minisorozatnak, mégse ez a benyomásunk Trent Dalton önéletrajzi bestsellerének adaptációjáról. Merthogy a készítők odafigyeltek, hogy esendő, emberközeli figurákat mutassanak be, akik egymásba kapaszkodva, a másikat hibáival együtt szeretve, szép pillanatokat megélve küzdenek nehézségeikkel. Csak eközben tényleg szügyig gázolnak a mocsárban.

A siker kulcsa, azaz hogy gyöngyszemnek nevezhetjük ezt az ausztrál dramedyt, annak köszönhető, hogy az első öt részben Felix Cameron által játszott, később Zac Burgess-féle Eli szemein keresztül látjuk Brisbane-t. Az általa képviselt gyermeki lelkesedés pedig könnyen átragadhat ránk, főleg mert a fiatal Cameron olyan természetességgel, életszagúan alakítja a főszereplőt, hogy nagyon szeretnénk őt még máshol is viszontlátni.

Valami hasonló a szereplőgárda többi tagjáról is elmondható, Travis Fimmel például a Vikingekből való kiírása óta szenved azzal, hogy értelmes eljátszanivalót találjon magának. Sok-sok mellényúlás után az egykori Ragnar betalált a tutiba, a drogdíler nevelőfatert itt úgy hozza, mintha egyenesen rászabták volna Lyle-t. Ahogy Phoebe Tonkinről is csak áradozni lehet, benne úgy vegyül a megtörtség és az élni akarás, valamint bújik egy igazi anyatigris otthonkájába a színésznő, hogy az valami hihetetlen.

Utoljára talán az amerikai Shamelessben láthattunk ennyire szedett-vedett, nehéz sorssal rendelkező családot, akikért úgy tiszta szívből lehetett drukkolni. A fiú, aki lenyelte a világegyetemet a Showtime sorozatához képest pár fokkal elszálltabb, merthogy Eli-ék életébe itt-ott beteszi a lábát a megmagyarázhatatlan.

Példának okáért megemlíthetjük a főszereplő bátyját, Gust (Lee Tiger Halley), aki legalább annyira érdekes figura, mint maga Eli. Állítólag az évek óta néma, a levegőbe betűket rajzolva kommunikáló Gus a jövőbe lát, de nem ez az egyetlen beköszönése a mágikus realizmusnak a sorozatba. Bellék pincéjében van egy piros, tárcsázós telefon, ami be sincs kötve, de néha megcsörren, és valaki nagy bölcsességeket súg a vonalon keresztül a karakterek fülébe. És ha további furcsaságokra vágyna valaki, Eli-nak furcsa álmai is vannak, amelyekben egy kék autóban ül, és a világűrben, a csillagok között suhan testvérével.

Coming-of-age sztoriról van szó, a szemeink előtt felnövő Eli-nak pedig sok dologgal kell megbirkóznia ebben a sorozatban, többek között az ujja elvesztésével, iskolai bullyinggal, újra felbukkanó részeges apjával, Lyle eltűnésével, a helyi gengszterek egyre veszélyesebb húzásaival, anyja börtönbe kerülésével, tesója újra megszólalásával, első munkahelyi visszautasításával, első szerelmével, akit csak a tévén keresztül lát. Ergo igazi érzelmi hullámvasutat kapunk, és hiába bújnak meg benne a zsánerből következő ismerős elemek is, az egész olyan ausztrálos humorral és drámával, nagybetűs hangulattal tálalva érkezik a tévéképernyőnkre.

Elképesztő, hogy a Netflix csak így, egészen váratlanul előhúz a tarsolyából egy igazi kincset, és odadobja elénk év elején, hogy tessék, nézzétek. És igaz, hogy A fiú, aki lenyelte a világegyetemet néha a történetszövését illetően úgy tűnik, mintha teljesen random dolgokat dobálna be, a Netflix sorozata ahelyett, hogy katyvaszba menne át, inkább remekül imitálja az élet kiszámíthatatlanságát és kaotikusságát. Na meg mutatja be, hogy a különböző habitusú emberek miképp reagálnak a váratlan helyzetekre.

Minden „ad hoc”-nak tűnő húzása ellenére A fiú, aki lenyelte a világegyetemet egyáltalán nem céltalan. Kerek egész a sorozat, lezárja Trent Dalton fiktív elemekkel megtöltött önéletrajzát, és mindenféle hiányérzet nélkül kelhetünk fel utána. Nagy szó, mert még manapság is könnyen beleesik a tévéipar abba a hibába, hogy túlhúzzák a feldolgozásokat, és annyi évadot próbálnak kisajtolni az alapanyagból, amennyit csak lehetséges, anélkül, hogy az előfizetők megvernék őket. Itt legalább hasonló veszély nem fenyeget, Eli-ékra úgy fogunk visszaemlékezni, hogy remek 7 órácskát töltöttünk el velük.

Régóta mondjuk már, hogy az ausztrálokra érdemes odafigyelni, erre itt és itt lehet találni példákat, és lám, megint egy olyan sorozatot hoztak el nekünk, amiből jó eséllyel klasszikus, hivatkozási alap lesz a későbbiekben. Tessék, most figyelj Amerika, valahogy így kell megkapó, újdonságként ható, mégis retro felnövéstörténetet a tévébe ültetni, aminek olyan egyedi a hangulata és a tálalása, akkora stílusgyakorlat, hogy minden ismerőssége ellenére se lehet rámondani, hogy bárminek a koppintása lenne. Bravo, le a kalappal mindenki előtt, aki közreműködött. Megérdemlik.

8/10

A fiú, aki lenyelte a világegyetemet szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.