Őrült vicces szitkomban tért vissza Ted, a káromkodós plüssmackó

Legyen bármilyen ellentmondásos figura, Seth MacFarlane-nél nem sok mainstreamebb humorista él Amerikában. Az ő munkásságát még az is ismeri, aki nem ugrál a szitkomokért. Az 50 éves író-rendező ugyanis nem csak arról híres, hogy másnapossága miatt lekéste az egyik repülőt, amelyet 2001. szeptember 11-én terroristák térítettek el, hanem 1999-től kezdődően letette névjegyét a FOX-on sugárzott Family Guy című animációs sorozattal, amely legalább annyira felháborító, proli, perverz, de azért jól működő humorral fut a mai napig, mint nagy vetélytársa, a South Park.

Peter Griffinék körül a hype lanyhult, de a széria mostanában megint fénykorát idézi. Valami hasonlót mondhat el magáról MacFarlane is, aki a Ted című 2012-es vígjátékához visszanyúlva hozott nekünk január 11-én egy őrült vicces szitkomot a nagyszájú plüssmackóval a főszerepben.

Az eredeti Ted-filmben Mark Wahlberg bújt John Bennett bőrébe, aki gyerekkorában azt kívánta, bárcsak életre kelne a plüssállata. Valamiféle varázslatnak köszönhetően a kívánság beteljesült, és a fickó azon kapta magát, hogy még 35 évesen is együtt füvezik a nagypofájú „micimackóval”, aki legalább annyira szívesen invitál fel magához éjjeli pillangókat, mint amekkora elánnal próbálja öribarija párkapcsolatát felrúgni.

Ki tudja, mi mozgatja Tedet, annyi biztos csak, hogy Seth MacFarlane a karakter hangját adva valami nagyon emlékezeteset hozott össze. Persze a nézőknek tolerálniuk kellett az ocsmány beszédet, a felháborító és picit sem píszí humorizálást, de mit vártunk a Family Guy alkotójától, ugye. A később bemutatott Ted 2 már nem ütötte meg a mércét, főleg emiatt meglepő, hogy a Ted előzménysorozata, mely a Peacockra már befutott és februárban a magyar SkyShowtime-on is debütál, jól sikerült.

A Ted története szerint az 1990-es években járunk, azt követően, hogy lecsengett a láz, és nem számít már hatalmas szenzációnak, hogy él a Földön egy beszélő plüssmackó. Az újfent Seth MacFarlane által megszólaltatott figura tehát látott már szebb napokat, bár öröm az ürömben, hogy legalább nyugodtan élhet együtt legjobb haverjával, a tinédzser Johnnal (Max Burkholder) és annak jószívű, de kissé flúgos családjával: rasszista apjával, Mattyvel (Scott Grimes), visszafogott és naiv anyjával, Susannel (Alanna Ubach) és felettébb liberális unokatesójával, Blaire-rel (Giorgia Whigham).

Nem fogunk kertelni, ez a szitkom ezer körömmel kapaszkodik a klasszikus családi sorozatokba, már ami a díszleteket, a körítést, a mellékszereplőket és a bemutatott galibákat illeti. Dübörög a retro, John és Ted a tévében Szupercsapatot néznek, és hordozható rádiót hallgatnak a suliban. Csakhogy mindehhez hozzájön MacFarlane újfent kicsit sem visszafogott humorérzéke, hőseink úgy szállnak bele a tabutémákba, mintha még mindig 2012 lenne.

Maszturbálás, kurvázás, füvezés, pornó, megy itt mindenféle polgárpukkasztás, ami abból a szempontból mindenképp jó hír, hogy Hollywood sűrűn megkapja azt a kritikát, hogy nem mernek már viccelni semmivel. Nos, Seth MacFarlane igenis mer, kapják az ívet a melegek, zsidók, és lehetne napestig sorolni. Ráadásul a Ted az a fajta sorozat, ami saját magát se veszi túl komolyan, és jól is áll neki, hogy a Family Guyhoz hasonlóan (f)elszabadult a hangulata. Apropó Family Guy, az azért picit pofátlan, hogy a Ted háttérzenéi feltűnően hasonlítanak az animációs szitkom betétdalaira, de ezt érdemes elengedni. Merthogy MacFarlane híresen szeret magához nyúlni, na nem úgy... hanem kreatív szempontból, és korábbi alkotásaiból visszahozni dolgokat, még akár színészeket is.

A kémia közte és Seth MacFarlane plüssmackója között remek, és a sorozatban olyan kulcsmomentumokat is láthatunk, mint a duó első közös füvezése. Szóval a lore-t jól bővíti a szitkom, és az elején a főszereplők nem annyira elborultak, mint a filmekben. Keresik még önmagukat, és lépésről lépésre haladnak a totális vadulás felé. Bár tény, hogy Ted már a pilotban felhív magához pár örömlányt, amikor unatkozik. Szóval a vér nem válik vízzé. Még ha egy plüssmedvében csorgadozik, akkor se.

A témákat illetően a Ted-sorozat tipikus, sokszor látott ötletekhez nyúl, de a beszólások, oltogatások annyira ütősek, hogy megbocsátjuk, hogy százegyedik alkalommal nézzük, ahogy a visszahúzódó, lúzer srác próbál menőbbé válni, csajozni, és nem az iskolai bullying áldozatává válni. Ez utóbbi témát forgatja ki például a második rész, de olyan gonosz módon, hogy a könnyünk is kicsordul tőle. Kár, hogy a tényleges könnycsordításban, vagyis a drámai jelenetekben, amelyeknek szívhez szólóknak kellene lenniük és jelentős karakterfejlődést kellene prezentálniuk, a Ted megbicsaklik, és kicsit sem tud érzelmes lenni.

Meglepő módon a Tednek még az is jól áll, hogy az epizódok nem 20 percesre lettek szabva, a pilot rögtön közel egy órás, és a következő rész is 40 körüli, de ennek köszönhetően mindenféle filter és sietség nélkül zúdulhat ránk a polgárpukkasztás. Annak ellenére, hogy a Ted jócskán elkésett, és vagy 5-10 évvel ezelőtt kellett volna képernyőre tűzni, jó kis erősítés ez a szitkomok műfajának. Bevállalós vígjátéksorozat, ilyenből se látunk mostanában túl sokat ebben a túlérzékeny világban. Ergo meg kell becsülni.

8/10

A Ted első négy része február 22-től lesz elérhető a SkyShowtime-on, a hét részből álló évad maradéka április 11-én fut be ugyanide.