Letaglózza az embert Mads Mikkelsen új filmdrámája

Mads Mikkelsennek egészen különleges színészi pályája van. Az 58 éves dán sikerrel tört be Hollywoodba, és kap sűrűn angol nyelvű szerepeket nagy filmekben és sorozatokban. A karakterek azonban, amelyeket Mikkelsen eljátszik, többnyire gonoszok. Láthattuk már őt a rosszak oldalán James Bond-filmen, a legutóbbi Indiana Jonesban, de a Doctor Strange-ben és Hideo Kojima sci-fi-játékában, a Death Strandingben is abszolút romlott figurát hozott, nem beszélve a Hannibal című három évados krimisorozatról, vagy a Legendás állatok: Dumbledore titkairól, ahol Grindelwald talárjába bújt.

Bolond lenne a dán filmipar, ha nem alkalmaznák Mads Mikkelsent. Mindezzel nemcsak ők járnak jól, hiszen van egy húzónevük, aki beviszi az embereket a moziba, hanem a színész is, aki hazája alkotásaiban fel-felbukkan pozitívabb alakokat játszva. Erre most a legújabb példa A fattyú című kosztümös dráma, melyben 1755-ben járunk, és kedvenc Mikkelsenünk egy szerény származású, Ludwig Kahlen nevű veterán bőrébe bújik. Kahlen igazán elszánt misszióra adja a fejét rögtön a film legelején, hiszen elhatározza, hogy letelepedik és földet művel a kietlen Jütlandon. Egy olyan területen, amelynek a meghódítása magának a dán uralkodónak is prioritás, de nem akad olyan őrült, aki belevágjon a lápvidéken való sanyar életbe.

A fattyú egy igazi állóháborút mutat be, Mads Mikkelsen karaktere egészen konkrétan ásóval, kapával, gereblyével igyekszik a semmi közepén otthont teremteni magának, miközben a zord időjárás is igyekszik elgáncsolni őt. Nincs könnyű dolga Kahlennek, jönnek a banditák, embereket is alig tud magának keríteni, akik segítenek neki a leghétköznapibb dolgokban. Tartja a mondás, hogy szegényt embert az ág is húzza, és A fattyúban ez halmozottan igaz. Olyan földönfutóknak kell végül a kapitánynak menedéket nyújtania, ha nem akar belebukni a feladatba, mint az előző gazdájuk elől elmenekült Ann Barbara (Amanda Collin) és párja, Johannes (Morten Hee Andersen). Valamint ne feledjük el a folyton káromkodó cigány kislányt, Anmai Must (Melina Hagberg), akivel teljessé válik ez a nem vér szerinti, diszfunkcionális család.

Nem csak az időjárás viszontagságaival és a művelhetetlennek tűnő földdel kell Ludwig Kahlennek és embereinek farkasszemet nézniük. A környéken él a kegyetlen földesúr, Frederik de Schinkel (Simon Bennebjerg), aki bármi áron elüldözné onnan a kapitányt. Zsarolás, fenyegetés, könyörgés, a 120 perces játékidő alatt sok mindent látunk ettől az alávaló fickótól, aki folyamatosan meg tud bennünket lepni abban a tekintetben, hogy milyen mélyre képes valaki süllyedni, hogy a célját elérje.

Elmondhatjuk, hogy a rendező, Nikolaj Arcel kezei alatt A fattyúban úgy teljesedik ki Mads Mikkelsen színészként, ahogy eddig talán sose. A hosszú, kitartott és már-már statikus jelenetek garantálják, hogy elmélyedhessünk Ludwig Kahlen minden rezzenésében, és a főszereplő valami rettenetesen jó munkát végez, amikor a kapitány megtörtségét, eltökéltségét és elkeseredettségét át kell adnia. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a főhős a jó oldalon áll, kicsit népmesei is a körítés, ránézve, hogy de Schinkel olyan, mint valami gonosz Döbrögi. Ugyanakkor  minden fikciója ellenére ez a dán folklórthriller nagyon keményen belekapaszkodik a realizmusba, és abba, hogy egy percig se érezzük elszálltnak a sztorit.

Egyrészt a fényképezés az, ami valóságossá teszi a kapitány viszontagságait. Ahogy Mads Mikkelsen végigbámul a tájon, mi is egyszerre gyönyörködünk vele. A ráérősre szabott forgatókönyv pedig megengedi azt a luxust a készítőknek, hogy amellett, hogy ezt az agrárdrámát elhozzák nekünk a vászonra, kapunk egyszersmind egy bosszúthrillert is. Igen, amellett, hogy A fattyú bemutatja, miképp állja meg a helyét a gonosz földesúrral dacolva Ludwig Kahlen, átélhetünk egy dán kosztümös westernt. Olyan stíluskavalkád ez, amilyet ritkán látni.

A feszültségépítés az, amiben A fattyú látványosan kiemelkedik a történelmi filmek sűrűjéből. Nem egy Napóleonról van szó, itt nem látunk 5-6 nagy ütközetet. Helyette folyamatosan növelik a feszültséget, de Schinkel egyre nagyobb rohadék, egyre nagyobb disznóságokat követ el a kapitány ellen, Ludwig Kahlen arca pedig zordabb, elgyötörtebb és ráncosabb lesz a végére, mint azt el tudnánk képzelni. Pedig Mikkelsennek azért alapból elég barázdált képe van. Mindenesetre a vérengzés azért olyan hatásos A fattyúban, mert benne van a levegőben, hogy a jó és a rossz itt össze fog csapni, és amikor megtörténik, az amennyire egyszerű, és az egész filmhez hasonlóan földhözragadt, épp annyira katartikus is.

A fattyúban van valami elemi erejű szomorúság, a romantikus szálak ellenére többször is eljátszanak a készítők a gondolattal, hogy tulajdonképpen mind egyedül vagyunk a világban, és ideig-óráig körbevehetjük magunkat másokkal, de a végére úgyis egy szál magunkban végezzük. A kietlen tájak, ahol ezt a dán filmet felvették, nagyszerűen húzzák alá az egyedüllét érzését. De nem baj, a skandináv drámáktól valami ilyesmit vár el az ember, és A fattyú a mélységét tekintve nem is vérzik el. Még ha a játékidőt szabhatták volna picit rövidebbre is. Akadt itt-ott üresjárat, amikor kis túlzással azt néztük, ahogy nő a krumpli a réten.

7,5/10

A fattyú jelenleg is látható a magyar mozikban.