Gyűlölte magát, mert nem menthetett meg minden gyermeket a pokolból

A megtörtént eseteken alapuló filmeket az ember mindig más szemmel nézi, de főleg akkor, amikor olyan alkotásokról van szó, mint az Egy élet (One Life), amely a második világháború egy sokáig elfeledett hősét hozza el nekünk. Nicholas Wintonról van szó, aki a történet szerint 1938 decemberében érkezik Csehszlovákiába, egészen pontosan Prágába, ahol földönfutóvá vált, rettegő családokat lel a nyomornegyedekben. Ezek a famíliák az egyre inkább erőre kapó Adolf Hitler és náci katonái elől menekülnek. A londoni brókerként dolgozó Winton az, aki a menekültek terhét a saját vállaira veszi, és társaival együtt főképp zsidó származású gyerekeket kezd el átmenteni Prágából a tengerentúlra.

Az Egy élet azt vizsgálja, mi kell ahhoz, hogy egy teljesen átlagos ember hőssé váljon, és milyen hatásai vannak valakire, ha úgy érzi, hiába mentett meg több száz szenvedő fiatalt, új otthont teremtve nekik Nagy-Britanniában, ha további 250-et nem sikerült kimenekítenie, mielőtt koncentrációs táborokba zárták volna őket, ahol vélhetően kevés kivétellel mind meghaltak.

A hazai mozikban február 15-e óta látható film két szálon halad, az egyiken a fiatal, Johnny Flynn által játszott Nicholast látjuk ténykedni, míg a másikon 50 évvel később, 1988-ban járunk, amikor a főszereplő már csendes életet élő öregúrként (Anthony Hopkins) igyekszik a háta mögött hagyni a múlt démonait, és megbirkózni a saját bűntudatával. A múltban játszódó jelenetek nagy erőssége, hogy szerethető figurákból álló csapat verbuválódik össze, köztük a Nicholas Winton ellentmondást nem tűrő édesanyját alakító Helena Bonham Carterrel, hogy kimentsék a zsidó kisgyerekeket a fenyegető pokolból. És annak ellenére, hogy néha úgy érezzük, nem sikerül elkerülniük a Hollywoodból kölcsönzött kliséket, és mindössze a felszínt kapargatják, az írók meglepően ügyesen végigvezetik azokat a kihívásokat, amelyekkel a főhősök szembesülnek.

Pénzgyűjtés, bürokrácia, soron kívüli vízumszervezés, esetenkénti hamisítás – van itt minden, miközben mi tövig rágjuk a körmünket, hogy az egyre inkább fenyegető nácik nyakon ne csípjék a vonatokon kimenekített, brit nevelőszülőkhöz kerülő apróságokat.

A film jelenében, a nyolcvanas években nagy alapossággal kifejtve látjuk, mivé vált az öreg Winton, és ezt a megtört figurát Anthony Hopkins úgy hozza el nekünk, mint ahogy kevesen tudnák rajta kívül. Ha a 86 éves színészlegenda nem lenne benne az Egy életben, egy sokkal kevésbé hatásos és emlékezetes filmdrámáról beszélnénk. Idős kora ellenére Hopkins még mindig képes arra a bravúrra, hogy egymaga vigyen el a hátán egy ennyire megdöbbentő és sokáig elhallgatott sztorit. Az öreg Nicholas Winton jelenetei a legcsendesebbek, ezek a leginkább beszélgetős és akciómentes részek, mégis

Például azt az ominózus BBC-s tévéadást, amelyben Wintont valami számára egészen váratlannal szembesítik. Aki a film utolsó jeleneteit megállja könnyek nélkül, annak talán lelke sincsen. Már csak a lezárás és a csattanó miatt is érdemes volt az Egy életet leforgatni, nem beszélve arról, hogy így pár hétköznapi hős sztoriját a szélesebb közönséggel is megismertetik a készítők.

A látvány főleg az 1938-as és 1939-es snitteknél a legszebb, ahogy Johnny Flynn a levegőben szálló pernye között masírozik, és elképedve nézi a menekülteket, szinte festményre illik. Nem beszélve a pátoszosan szép, heroikus zenei betétekről. A készítőgárda vette a fáradtságot, és Londonban és Prágában is forgattak, hogy minél autentikusabb legyen az élmény. Ebből a szempontból nem lehet belekötni az Egy életbe, a kosztümök, a korabeli frizurák, a díszletek mind hozzák a kötelezőt. Még ha a múltbéli ügyeskedés egy ponton majdnem unalomba is fullad, de akkor jó ütemben hozzák a csavart a forgatókönyvírók Lengyelország lerohanásával. Kell is a film felénél ez a nagyobb fordulatra való kapcsolás, mert a játékidő egy picit túlnyújtottnak érződik a maga 100 percével. Másfél óránál több igazából ebben a sztoriban nem volt, hiába nagyon megható, amit Hopkinsék mondani akarnak.

Az Egy élet hiába a brit filmipar terméke, egy hollywoodiasra szabott film a holokausztról és áldozatairól, vagyis a tálalása összehasonlíthatatlan a nemrégiben bemutatott Érdekvédelmi területével. Utóbbi egy kegyetlen horror, míg ez inkább egy sziruposra vett, túl nagy kockázatokat nem vállaló, ennek ellenére

Az elsőfilmes, korábban a Doctor Who, a Mad Dogs és a Penny Dreadful filmeken ügyködő James Hawes rendezése kiváló emlékeztető arra, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy olyan korszakos zseniket nézhetünk meg a nagy vásznon, mint Anthony Hopkins, és ezért csak egy mozijegyet kell váltanunk. A veterán színész egy amúgy középszerű második világháborús drámát emel a magasba saját, érzékenyen visszafogott, és pont ettől zseniális alakításával.

Nagyon reméljük, hogy jó sokáig sírhatunk még együtt Hopkinsszal az általa hozott filmdrámákon. Mert ami a katarzist illeti, az csak Anthony Hopkinsnak köszönhető, aki az Egy élet hatásvadászatát úgy teszi valósághűvé, átélhetővé és emberközelivé a kamerák előtt, amire csak a legnagyobbak képesek.

6/10

Az Egy élet még elcsíphető a magyar mozikban.