A Netflix új sorozata pár órára visszahozta a gyerekkorunkat

Egyáltalán nem véletlen, hogy az Avatár – Aang legendáját sokan a világ egyik legjobb animációs sorozataként tartják számon. 2005-ben mutatta be a Nickelodeon Michael Dante DiMartino és Bryan Konietzko alkotását, mely három évada alatt nem csupán a célközönségnek számító 6–11 éves gyerekeket tapasztotta oda a képernyőhöz, hanem a náluk jóval korosabbakat is. Bizonyos körökben kultikus darabbá vált az Avatár, jóval azelőtt, hogy James Cameron sci-fi filmje miatt nyúlánk kék emberekkel kötötték volna össze a nézők ezt a szót.

Bár később a gyerekcsatorna igyekezett meglovagolni az Avatár-lázat, az Aang legendája spin-offja, a Korra legendája a komorabb, felnőttesebb hangvétele ellenére sem volt képes megismételni az eredeti sikereit, és bebukott a nézettsége – mondjuk, négy etapot így is csodával határos módon megért.

Miután M. Night Shyamalan bicskája beletört 2010-ben az Aang legendája feldolgozásába, és a misztikus filmjeiről ismert rendező egy túlontúl komor, sötét és trashbe hajló egész estés filmet csinált az Avatárból, a franchise jó hosszú ideig pihent. Majdnem egy évtizeddel később, 2019-ben kezdett a Netflix dolgozni egy újabb élő szereplős átültetésen, és végül sikerült is bemutatniuk február 22-én az Avatár – Az utolsó léghajlító nyolc részből álló első évadát. Még úgy is, hogy az eredetileg executive producerként és showrunnerként közreműködő készítők, a már emlegetett DiMartino és Konietzko jó régen kiszálltak az egész buliból, kreatív nézeteltérésekre hivatkozva.

Én, aki mind az Aang legendáját, mind pedig a Korra legendáját annak idején végignéztem, gyomorideggel vártam a Netflix-féle változatot. Ha az eredeti alkotók kiléptek mellőle, akkor csak rossz lehet a végeredmény felkiáltással. Mea culpa, tévedtem. Merthogy az Avatár – Az utolsó léghajlító egy nagyon korrekt kis fantasy-kaland sorozat lett, még ha a streamingszolgáltató előző, ilyen irányú próbálkozásához, a One Piece-hez nem is tud igazából felérni.

Az új Netflix-sorozat története nagyjából ott veszi fel a fonalat, mint az Avatár – Aang legendája, de az íróknak rögtön a pilotban van pár meglepő húzásuk. Időrendben kezdik el mutogatni nekünk az eseményeket, kezdve attól, hogy a tűz népe leigázta a világot, és uralmuk alá hajtották a többi törzset. Ja, igen. Az Avatárral kapcsolatban érdemes tudni, hogy egy olyan világban járunk, ahol az emberek kis százaléka képes parancsolni az elemeknek. Vannak léghajlítók, tűzhajlítók, földhajlítók és vízhajlítók is, akik a saját kis kommunáikba tömörülve éldegélnek. Köztük tartja fenn a békét az Avatár, aki az összes elemnek képes parancsolni, és afféle Buddha-figuraként reinkarnálódik időről időre. A szériában az Avatár egy kopasz, szeleburdi kisgyerek, a 12 éves Aang, akinek éppen akkor veszik nyoma, amikor a tűz nemzetsége támadni kezd. Nem egy napra, nem két hónapra, hanem száz évre.

Hogy rögtön bemutatják ezt a misztikus világot, és teszünk egy nagyobb kirándulást benne, jól áll az élő szereplős Avatárnak. Hoz egy kis váratlant azoknak, akik a Nickelodeon-szériát betéve ismerik, és csak egy jó húsz perc elteltével, miután látjuk, tényleg mennyire galád a tűz nemzetsége, ismerkedünk meg Sokkával, Katarával és a víz törzsével, akik kirángatják a hibernációból a főszereplőt.

Az Avatár – Az utolsó léghajlító rögtön azon csúnyán elhasalhatna, hogy kiket választottak ki ezeknek a kultikus és sokak által kedvelt karaktereknek az eljátszására. A castingosztály azonban jó munkát végzett, az Aanget játszó Gordon Cormier nemcsak külsőre, hanem a játékát illetően is tökéletesen fest a képernyőn. Kár, hogy a karakter épülésének egyik fontos állomásától fosztják meg a készítők, amikor ahelyett, hogy az elején berezelne és elszaladna, amikor meghallja világmegmentő kötelességeit, jóformán csak beletörődik. Legalább viszont a népe kihalása miatti gyászát már jobban átadják, amiért jár a piros pont. A szereplőgárda többi tagjára kitérve: az ügyetlen vízhajlítót, Katarát alakító Kiawentiio az elején elég bénán mozog a kamera előtt, és a Sokkát megszemélyesítő Ian Ousley sem sokkal jobb nála a sorozatnyitóban. Jó hír, hogy ahogy halad a sztori előre, úgy lesznek mindketten egyre jobbak, kedvelhetőbbek, és elkezdik érezni nemcsak a drámai, hanem a humoros, mókázós jeleneteket is.

Nem szabad elfelejteni, a Nickelodeon sorozata mindig is könnyedebb volt, a nehéz témák ellenére nyilván azért a gyerekeket célozták. A netflixes Avatár ehhez képest helyenként brutális, ahogy az elemeket uraló hajlítók kinyírják egymást, de azt mondhatom, hogy az animáció báját és gyermeki lelkedését sikerült átmenteniük ide.

A gonoszak közül Zuko herceg már a legelső snittől kezdve, amiben benne van, zseniális. Dallas Liuban megvan az a sértettség, tantrum és folyamatos düh, ami a mesében is jellemezte ezt a figurát. Iroh nagybácsit (Paul Sun-Hyung) pedig még az Aang legendájához képest is mesterkéltebb, kiismerhetetlenebb szürke alakká tették, pedig az eredeti szériában is nagy forma volt az öreg. A fő-főgonoszból az első három részben még keveset látunk, de a Lostból ismert Daniel Dae Kimben megvan a bizodalmunk, hogy a tűz urát, Ozait ő is csuklóból lehozza, az első jelenetei, melyekben jéghidegen és kegyetlenül viselkedik, neki is biztatóak.

Aki látta a 2005-ös Avatár-szériát, az jól tudja, hogy az elemek meghajlítását vizuálisan mennyire érdekesen és egyedien tálalta a mese. Na, ez kemény dió lehetett az alkotóknak, de többé-kevésbé sikerült nekik a mutatvány. Az akciójeleneteket illetően lehet némi hiányérzetünk, amelyeket túl közelről, túl sötétben vesznek fel, de amennyire ronda tud lenni a netflixes Avatár, éppannyira le is esik az ember álla tőle néha. Meglátszik azért, hogy epizódonként kábé 15 millió dollárt eltapsoltak rá, mert sokkal ügyesebben ültette át az animációt élő szereplősre a végső soron kinevezett showrunner, Albert Kim és csapata, mint anno Shyamalanék.

Hozzá kell tenni, hogy hiába brutális, komolyan vehető és gyermeki optimizmussal rendelkezik egyszerre, az Avatár – Az utolsó léghajlító az első részt elnézve nehezen engedi magához a nézőket. Főképp az újakat, vélhetően. Túl sok a magyarázás, és túl sok minden ömlik rá egyszerre az emberre. Még szerencse, hogy onnantól kezdve, hogy a kissé világtalan Aang, Sokka és Katara a hatalmas repülő bölény, Appa hátán elindulnak kalandozni, jobban elkezd működni a meséjük. Mennek ide-oda, megismerkednek számkivetettekkel, amazonoknak is beillő harcosnőkkel, közben pedig az utolsó léghajlító elkezdi saját magát és örökségét, valamint felmenőit jobban megismerni.

A formátumváltás abszolút jól áll az Avatárnak, hogy 8 × 1 órába sűrítették a sztorit, összemostak elemeket ahelyett, hogy a 20 perces részekre alapoztak volna, és csináltak volna egy szolgai adaptációt. Bár nyikorog néha, egyszerű másolatnak mégsem lehet nevezni ezt a sorozatot, inkább amolyan soft remake. Már csak annyi haszna van, hogy aki ezt végigdarálja, és megtetszik neki, nyugodtan menjen rá az animációs sorozatra. Valami hasonlót fog kapni, de még viccesebbet, még fordulatosabbat.

Igen, az Aang legendáját nem sikerült maradéktalanul adaptálnia a Netflixnek, de sokkal-sokkal jobb lett, mint amire számítani lehetett. És ezt a franchise kedvelőjeként mondom.

7/10

Az Avatár – Az utolsó léghajlító szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.