Elemi erejű drámával tért vissza napjaink legjobb német filmrendezője

Ahhoz képest, hogy Christian Petzold az elmúlt évtizedekben milyen remek filmeket tett le az asztalra, meglepően kevesen ismerik a Berlin School névre keresztelt német új hullám prominens képviselőjét. A 63 éves direktor talán leghíresebb darabja a 2018-as Tranzit, melyben a náci megszállás idején igyekszik egy kétségbeesett férfi Franciaországból Amerikába menekülni, de hasonló tematikára épül a hat évvel korábbi Barbara is, melyben egy orvosnő próbál az NDK-ból az NSZK-ba átjutni a szerelméhez. Petzold új filmje, a hazai mozikban február 22-én bemutatott Tűzvörös égbolt az előbb említett filmekhez képest könnyedebb hangvételű, de elvontabb eszközökkel mégis ugyanazt a témát dolgozza fel. Önmagunk határainak átlépését.

A Tűzvörös égbolt főhőse Leon (Thomas Schubert), egy fiatal író, aki már a hóna alatt tudhatja második regényének kéziratát, így érkezik barátjával, Felixszel (Langston Uibel) karöltve a Balti-tenger partjára egy kicsit nyaralni. A nyaraló, ahol pár napig meghúzzák magukat, nem éppen a Hilton, a tető kilyukadt, és csöpög a víz, emellett egy szobába szorul a két fickó éjszakára, mert van már egy harmadik lakótársuk is, egy rejtélyes fiatal nő, Nadja (Paula Beer), aki szemtelenül belakta a kéglit. Petzold új filmje körülöttük forog, kiegészülve egy karakán vízimentővel, Deviddel (Enno Trebs). Az író-rendező négy egészen eltérő személyiséget ütköztet, viszonylag szűk, zárt térbe bezárva, miközben a távolban füst száll fel, és éjszakánként hátborzongató fény világítja meg a horizontot – merthogy erdőtüzek pusztítanak, amelyek akármikor rövidre zárhatják a vakációt. Vészjóslás a javából, ha minket kérdez valaki.

A filmtörténelemben láttunk már pár elviselhetetlen írót a nagyvásznon, nem is kell túl sokat kutatnunk az emlékezetünkben. Ott volt például a Jack Nicholson-féle Jack Torrance, aki baltával kergette saját magát és családját is az őrületbe a Ragyogásban. A Félelem és reszketés Las Vegasban, valamint a rémesen alulértékelt Rumnapló azt mutatták meg, mi lesz, ha rácsúszik a piára, az alkoholra, na meg a könnyű nőcskékre egy fékevesztett újságíró (Johnny Depp). Nos, a Tűzvörös égbolt főszereplője, Leon még hozzájuk képest is jó nagy seggfej, csak éppen másképp. Thomas Schubert kedvesnek tűnő ábrázatára ránézve álmunkban nem gondolnánk, hogy mennyire toxikus, öntelt, magába forduló, ám pont emiatt izgalmas művészemberről van szó.

Tombol a nyár, lehet menni úszni és napozni a tengerpartra, egy kicsit jól érezni magunkat, Leon azonban a játékidő nagy részében pufog, cigarettával a szájában és laptoppal az ölében ül a verandán, és azon kesereg, hogy új regénye, a Club Sandwich micsoda szar lett. Christian Petzold új filmje egy nyári, coming-of-age sztori, felnövéstörténet, de az érdekessége, hogy mindenki más előbb nő fel benne, mint a központi karakter, aki csak kullog a többiek mögött e tekintetben. A tehetséges fotós és a világra mindig nyitott Felix (Langston Uibel) is Leonnál előbb talál magára a Balti-tenger partján, aki a portfólióját kezdi szemfülesen építgetni, a nyaralókból művészileg táplálkozva, miközben szívszaggatóan valósághű románcba keveredik a már említett biszexuális Deviddel.

Na, és itt van a kiismerhetetlen Nadja, bűn lenne nem külön bekezdésben kiemelni a karaktert, akit Paula Beer hoz el nekünk mindig cinkos mosollyal az arcán, Petzold egyik kedvenc színésznője, lassan múzsája, aki remek ellenpontja az energiavámpír Leonnak – és végső soron egy kicsit játékosabb, humorosabb irányba terelgeti néha ezt a filmdrámát. Szükség is van Nadjára nagyon, mert nélküle a festői környezetben is állandóan szenvedő Leon lehozna bennünket az életről.

Thomas Schubert előtt egyébként le a kalappal, tényleg nagyon ritkán látni ennyire antipatikus figurát, de ő beleáll, felvállalja, hogy a közönség egy pillanatra se kedvelje őt. Bátor alakítás, bátran megírt karakter, akivel minden hibája és hülyesége ellenére még meghökkentő módon azonosulni is lehet.

Ahhoz képest, hogy a Tűzvörös égbolt szereplői mennyire aprólékosan kidolgozott, művészi igényességgel életre keltett, valódi embereknek érződnek, a film forgatókönyve mintha vázlatos lenne. Persze Petzold részéről ez tudatos, hogy átadja a nyári lézengés, semmittevés hangulatát. Némiképp minket, nézőket is hipnotizál a vászon előtt ülve, hogy aztán a nagybetűs dráma elemi erővel rúgja be az ajtót, kólintson bennünket fejbe, úgy téve a Tűzvörös égboltot tragikus szerelmes filmmé, hogy igazából a szerelmes filmek minden kliséjét elkerüli az alkotó.

Végig, az első perctől az utolsóig valami elképesztő „személyisége” van ennek a német filmdrámának, ahogy elidőzik a tájon a kamera, amilyen intim módon belekukkanthatunk a főszereplők nyári vacsorázásába az udvaron, ahogy zenei aláfestésnek megtalálták a készítők a Wallners által szerzett In my mind című dalt, és legalább háromféle átiratban fel is csendítik...

A Tűzvörös égbolt az a fajta film, amitől elkezdjük iszonyatosan várni a nyarat, hogy mi is mehessünk már a tengerpartra, engedhessük el a hétköznapok zajait egy picit. Ugyanakkor az a fajta film is, amely emlékeztet minket rá, hogy a nyár is csak nagyjából két hónap, múló boldogság, amely után jön a szomorúság, hogy vége van. Christian Petzold érdemei ebben is utolérhetőek, hiszen a Tűzvörös égbolttól egyszerre leszünk boldogok és szomorúak.

Ritka kincs a Tűzvörös égbolt, amiből egyszer lehet, hogy kultklasszikus lesz, de hogy nem ma fedezik fel maguknak a tömegek, az is biztos. Talán nem is a tömegeknek készült, hanem inkább azoknak, akik értékelik az avantgárd alapokra épített német új hullámot. Csak remélni tudjuk, hogy akadnak még olyanok.

8/10

A Tűzvörös égbolt jelenleg is elcsíphető a magyar mozikban.