A gonoszság itt szétterül, fájdalmasan üvölt az emberi sors tárgyiasíthatósága

Ismét rendhagyó filmkritikával, recenzióval találkozik most az Index olvasótábora. Pajor Tamás újra írt nekünk, s bár az Érdekvédelmi terület című filmről a Cinematrixban már írtunk, ezúttal ő is megosztja gondolatait velünk.

Már a film címe is olyan fakó, semmitmondóan nyomasztó, mint az általa pórusokba szivárogtatott világé. A Martin Amis angol író regényét adaptáló mozi Auschwitz parancsnokának, Rudolf Höss és felesége, Hedwig történetét beszéli el – Jonathan Glazer ismételten szuper nívós rendezésében.

Az Érdekvédelmi területnek már nem kell a csontváztestek, a hullahegyek, a tömegsírok és a gázkamrák naturalisztikus bemutatásával élnie ahhoz, hogy permanensé tegye az alattomos hastájéki szorongást. Ezt már elvégezte a történelem legnagyobb dokumentumtára – és az olyan kiváló alkotások, mint a Schindler listája, a Saul fia, A csíkos pizsamás fiú, vagy egészen másként, Az élet szép. Ez a film már e korábbi tudást feltételezi.

A tüchtig polgári lét apró momentumai minden pillanatban a pokolt takarják. Ezt mi, nézők, tudjuk, a rendező pedig tudja, hogy tudjuk, és erre épül a történetmesélés. Ebben a konstellációban átértékelődik a felszolgált menü – amely persze bőséges ellentétpárja a kerítésen túl sejthető üres löttynek –, itt más kontextusba kerül a szerelem, a gyereknevelés, a születésnapi köszöntő és minden, mert mindent láthatatlan vér borít.

Gonosz és szörnyeteg

Ahogy Hanna Arendt értekezik a gonosz banalitásáról szóló híres elmélete kapcsán: „A mindennapi konformizmus lappangó kriminalitása” munkál. A halál tömeges előállítása ipari folyamattá egyszerűsödik és a megsemmisítések pragmatizmusából a lelkes működtetők karriert építenek.

A tömeggyilkosság-ipari életpályamodell-tervezés apró-cseprő bosszúságai, esendősége, könyöklése, a szimpla hétköznapisága egy olyan létmód ábrázolata, amely már csak küllemében mutat emberszerű jegyeket, belső valósága élettelen és nélkülöz minden emberit. A halál árnyéka feletti plexihídról lenézve a létezés inverzét látjuk, a nemlétnél rosszabbat, az életvesztett, magából kifordult létet, amelyet Glazer zseniálisan szürreális kép-hang kiállásokkal ábrázol.

Olykor klasszikus kamarazenére fasiszta urak és hölgyek mulatoznak a barokk stukkókkal gazdagon díszített bálteremben. Máskor meg gregorián tónusú, széteffektezett horrorhörgést hallunk, fotónegatív-röntgenszerű képsorokkal, Jancsi és Juliska boszorkaégetésének – ehelyütt szándékosan torz – metaforájával megfejelve. Hanna Arendt Eichmannról úgy értekezett, hogy

valódi szörnyeteg volta nem holmi megátalkodott gonoszságban keresendő, hanem abban a gondolattalanságban, ahogyan bármilyen hivatali parancs reflektálatlan végrehajtására alkalmasnak bizonyult.

Vagyis a gonoszság itt szétterül, személytelen, officiális műveletté válik. Nincs ebben a rosszban már semmi romantikus, nem forr a gyűlölettől, hanem legelvetemültebb céljait termeléssé alakítja, technológiai folyamatokba csatornázza, hiszen az elkövetők számára áldozataik is rég tárgyiasultak. A test-füst-kibocsátó kémények árnyékában felépült álomotthon, a pedáns konyha és virágkert hányingerkeltő komplementere végig szitál ránk, mint a savas eső.

A gonosz banalitása

Rudolf Hösst, az Európai Filmdíj legjobb férfi alakítás díjával 2015-ben kitüntetett, és egyebek mellett, a Babilon Berlin Netflix sorozat főszerepét játszó Christian Friedel formálja meg. Feleségét pedig Sandra Hüller, Oscar-díjra, Golden Globe- és kétszeresen BAFTA-díjra jelölt német színésznő, akit a közelmúltban bemutatott, Egy zuhatás anatómiája főszereplőjeként láthattunk, egészen más típusú, de szintén fenomenális alakításban.

A lágerparancsnok neje, Hedwig, felfoghatatlan tudatvesztettségben érdekérvényesít. Csacsog, kacag, süt-főz, gyereket pesztrál, de a zsidó rabszolgát a semmiért, lendületből azzal fenyíti be, hogy szétszóratja hamvait a férjével a határban. Rutinos hullarablóként osztozik barátnőivel a hátramaradt fehérneműkön, ruhadarabokon, nercbundán, miközben kamasz fia fogakkal játszadozik. Anyja a német proletár-trampli, azokról a deportáltakról anekdotázik, akiknek egykor a cselédje volt és nem értette társalgásukat, merthogy az „valami bolsevik, meg zsidó dolog volt”.

De megismerhetjük a megsemmisítés módozatainak leleményes arzenálját, pl. lelkesült prezentációt láthatunk a rotációs kemencéről, amelynek egyik szárnyában ezer fok van, a másik része viszont hamar lehűl negyven fokra, így nagyüzemi szinten képes az emberáldozatra. Az innováció, a szorgalom pedig, a genocídium ranglétráján is tekintélyes előléptetésekhez vezet.

A gonosz banalitása Arendt szerint a „feltétlen konformizmus gondolattalansága”, a „senkik által elkövetett bűntény”. Ám hogy válhat a valaki senkivé? Az egzisztencializmus egyik fő felismerése, a kívülről ránk kényszerített szereppel szembeni ellenállás, igazi valónk védelme oldalán a rossz elkerülése érdekében az egyéni ítélés fontossága. Vagyis lelkiismeretünk féltett kincsként őrzött aktivitása. Ezt a küzdelmet pedig akkor kell leginkább lefolytatnunk, amikor a gonoszra önmagunkban ismerünk rá.

A példás családapa és szorgalmas hóhér mellékfoglalkozásként persze nem mulasztja el szexuálisan is kihasználni áldozatait. Ugyanakkor szívélyesen, érzelemgazdagon beszél kedvenc lovához, viszont keményen megrendszabályozza azon beosztottait, akik az orgonabokor ágait letördelik, hiszen

Miféle elidegenítés teszi lehetővé ezt a köztörvényes sorozatgyilkolásnál is sokszorosan szörnyűségesebb perverziót? Milyen ideológiai átképzés, szívledarálás, lélekkilúgozás vezet ide. A gonoszság misztériuma megfejthetetlen. A mai politikai kommunikációban – épp a múlt árnyai miatt – nagyon ritka ez fajta szélsőség, bár hazánkban is van erre példa, valamint a különböző kampányok, a retorika természetrajzának hasonlóan mérgező, manipulatív elemei – szalonképesebb kiadásban – bőven fellelhetőek széles körben.

Érdekes, hogy a film drámai csúcspontján ekkora hangsúlyt kap a magyar holokauszt mint az egész soá egyik legsötétebb fejezete. A mesteri rendezés a végén a jelenbe történő időugrással ad keretet az elbeszélésnek. A mai Auschwitz-Birkenaui tábort látjuk, ahol a takarítószemélyzet – ugyan a tiszteletre méltó idegenforgalmi-edukatív célok érdekében, de valahogy a hely szellemiségéhez képest – bizarr gyakorlatiassággal tesz-vesz, és az egészből fájdalmasan üvölt az emberi sors tárgyiasíthatósága, elmúlása fölötti szenvtelen továbblépés.

Ezen a ponton, az üvegfal mögött felhalmozott bőröndök egyikén akaratlanul is észrevettem eredeti családnevemet: Weiss.

A szerző dalszerző, énekes, költő, producer, prédikátor