Ami a vérengzést és az erotikát illeti, A sógunnak nincs sok vetélytársa

James Clavell eposzi méreteket öltő, 1975-ben megjelent történelmi regényéből, A sógunból egyszer már forgattak minisorozatot. Az NBC volt a felelős érte, és a Richard Chamberlain nevével fémjelzett 1980-as feldolgozás bizony kulturális mérföldkő lett. Nemcsak a tengerentúlon, hanem idehaza is felkorbácsolta az akkori nézők kedélyeit az a kosztümös felnőttmese, amelyben sűrűn kerültek le az ázsiai hölgyekről az elegáns kimonók, az urak meg előszeretettel vagdostak le fejeket, szúrták hasba magukat szégyenükben, és még folytathatnánk. A sógun kultúrsokknak is beillett, rémesen szórakoztató volt – ugyanakkor mai szemmel nézve 2024-re csúnyán elavult a régi miniszéria.

Látták ezt az FX-nél is, így a kábelcsatorna napjaink elvárásaihoz igazította Clavell sztoriját, intrikus, véres és helyenként túlfűtött remake-et kapott A sógun, amelyet minden létező újságban hasonlítottak már a Trónok harcához, és nem véletlenül. A készítőpárost, Rachel Kondót és Justin Markst exkluzív interjúnkban már kifaggattuk arról, hogy lehet-e bármiféle alapja mindennek. Nem is fecsérelnénk most túl sok szót sárkányokra és Targaryenekre, inkább azt vesszük górcső alá, hogy sikerült az első 8 epizód, amelyet a Disney+-nak köszönhetően megnéztünk.

A sógun története ugyebár egy Jack Blackthorne nevű angol navigátor körül forog, aki egy holland hajó, az Erasmus fedélzetén szolgál. Egészen addig, mígnem hajótörést szenvednek, és a legénység Japánban találja magát, ahol nem éppen baráti a fogadtatás. 1600-ban járunk, és egy olyan Japán képe rajzolódik ki a szemeink előtt, ami erősen megosztott. Az uralkodó meghalt, a megmaradt hadurak vérben forgó szemekkel küzdenek a hatalomért, a számkivetett Lord Toranaga pedig idővel kénytelen ennek a mélyen dörmögő, pofátlanul betolakodó gajdzsinnak a segítségére hagyatkozni, ha nem kíván erőszakos halált halni, és bármilyen szinten fényes jövőt szánna országának.

A remake készítői az arányokat jól eltalálták. Szépen lassan engednek minket egyre közelebb és közelebb a 16. század végének japán kultúrájához, és Jack Blackthorne ebben az új változatban is egészen korrekt kalauzunk ebben. Igaz, hogy Cosmo Jarvisnak időbe telik, hogy igazán belehelyezkedjen a William Adams figurájáról mintázott navigátor gúnyájába, de pár rész után a karaktere valamennyire kedvelhetővé válik, ahogy esik-kel, ráncigálják ide-oda, de a lábát megvetve mégis megtalálja a helyét ebben a kaotikus országban.

Az angol tengerész jócskán belekóstol a helyi politikába, hiszen a már említett Lord Yoshii Toranaga (Hiroyuki Sanada) szolgálatába áll szamurájként, miközben a mellé kirendelt tolmáccsal, a nőket elnyomó társadalomban szenvedő Lady Marikóval (Anna Sawai) szerelembe esik. E három karakter, Blackthorne, Toranaga, és Mariko közül bárkire rásüthetnénk, hogy ő a főszereplő, de talán utóbbi kettő figurára áll meg legjobban a kijelentés. A jórészt japán rendező és írógárda jó érzékkel fejtette ki Toranaga és Mariko személyiségét, drámáját, és azokat a konfliktusokat, amelyekbe belekeverednek, Hiroyuki Sanada és Ana Sawai ugyanakkor jócskán Cosmo Jarvis fölé emelkednek színészi kvalitásokban. Jarvis nemcsak Chamberlainhez képest lóg ki a szereplőgárdából, hanem amúgy is ő A sógun leggyengébb láncszeme.

Fordulatokban ez a sorozat nem szűkölködik, az első két epizód, amelyet a Disney+ február 27-én tett közzé, még csak ízelítőt ad mindebből. Legyen szó a hadszíntérről, a tárgyalóteremről, vagy a hálószobáról, mindhárom helyszínen egymást követik a sokkoló mozzanatok. Egy Spartacushoz vagy Trónok harcához képest örömteli fejlemény ráadásul, hogy A sógun nem esik túlzásokba, megmarad a realizmus talaján, de azért ha arra van szükség, mindenféle szemérmesség nélkül, zavarba ejtően intim módon mutatja be egy-egy szereplő erőszakos halálát, vagy vetkőzteti le főszereplőit, hogy lezavarjanak egy-egy túlfűtött szexjelenetet.

Aki látta az eredeti minisorozatot, jól tudja, hogy abban nem feliratozták a japán jeleneteket. Nagy különbség ehhez képest, hogy az FX-féle A sógunban a helyiek minden szavát értjük, a japán dialógusokra nagy hangsúly került. Nyilván a showrunnerek célja ezzel, hogy ne legyen annyira egyoldalú az adaptációjuk, és ne legyenek a japánok annyira érthetetlenek és megfoghatatlanok. Holott, ez a könyvnél és az 1980-as változatnál is jól működött, hogy nem fogták annyira a kezünket, és emiatt jobban beütött a kultúrsokk. Cosmo Jarvis valamilyen szintű tehetségtelensége mellett talán ez az, ami még rányomja a bélyegét az Andzsin figurájára. Nem azonosulunk Blackthorne-nal annyira, mint kéne, mert nem vagyunk ráutalva az angol tengerészre.

A sógunról üvölt, hogy talicskával hordták ebbe a sorozatba a pénzt. A díszletek grandiózusan hatnak, néha szájtátós élmény a vágóképeket nézni, ahogy végigpásztázik a kamera a korabeli nagy japán városokon. Ugyanakkor Rachel Kondo és Justin Marks odafigyeltek rá, hogy Japán ne legyen túlságosan idealizált a sorozatban; van itt mocsok, sár, a kiszámíthatatlan elemekkel való harc, de rendesen. Döbbenet, hogy a páros most dolgozik együtt először. Reméljük, hogy nem utoljára, mert a tömegjeleneteknél és a kisebb volumenű harcjeleneteknél ugyanúgy magasra tették a showrunnerek a mércét. Adjuk hozzá mindehhez az autentikusan ható kosztümöket, frizurákat és sminkeket, sejtelmes zenéket, és megkapjuk a kosztümös zsáner egyik, ha nem a legszebb képviselőjét az elmúlt 5-10 esztendőből.

Ezt a sorozatot az erősségei miatt napestig lehetne magasztalni, mondjuk a történetmesélési tempó nem tartozik ezek közé. A 60 perchez közelítő, azt több ízben is átlépő játékidő túl sok A sógunnak. Hiába hogy párbeszédek költőiek és művészi igényességgel megírtak, ha ennyire látványos üresjáratokat is megengednek maguknak az alkotók. Holott túl sok idejük tényleg nem lenne erre, mert 10 rész az egész, a könyv pedig elég vaskos, amit igyekeznek képernyőre ültetni sok karakterrel, komplex cselekménnyel megspékelve.

Nyilvánvaló, hogy az 1980-as szériát nem lehet elfeledtetni, de az FX-nek vélhetően nem is ez volt a célja A sógun újrafeldolgozásával. Amit az új változat célul tűzött ki, vagyis hogy egy új generációnak hozza el James Clavell klasszikusát, azt úgy tűnik, sikerrel meg fogja ugrani, már csak a pozitív kritikusi vélemények is arra sarkallhatják a nézőket, hogy vágjanak bele. A sógun remake-je az a fajta remake, amit látva nem a fejünket csóváljuk, hogy már megint lehúztak egy rókabőrt egyik kedvenc regényünkről, hanem inkább elégedetten csettintünk, és azon bosszankodunk, hogy miért kellett rá több mint 40 évet várni, hogy megtegyék. És ez már önmagában bravúr.

8/10

A sógun (Shogun) a Disney+-on magyar felirattal nézhető meg.