Itt az ideje, hogy összehasonlítsuk a régi Dűne-filmet az újakkal

A Dűne: Második rész éppen letarolja a mozikat: idehaza csak múlt hétvégén 78 ezren ültek be rá, összességében már 222 ezren. Nemcsak Magyarországon, de világszerte is hasonlóan bevonzotta Denis Villeneuve rendezése az embereket a vászon elé, tekintve, hogy e cikk írásának pillanatában már a 370 millió dolláros bevételhez közelít ez a sci-fi. Végre egy blockbuster, ami úgy rendesen betört a mainstreambe, az elmúlt években a moziba járásra csúnyán rányomta a bélyegét a világjárvány, az írók és a színészek sztrájkjáról nem is beszélve. A Covid és a hollywoodi munkabeszüntetés is közrejátszottak abban, hogy a Dűne 2-t tavaly őszről idén tavaszra kellett eltolni. Öröm az ürömben, hogy legalább frenetikusan jól sikerült a végeredmény, és nagyon valószínűnek tűnik a harmadik rész bejelentése, mely A Dűne messiásán alapszik majd, ha a direktor követi az eddigi sormintát.

A Frank Herbert által 1965-ben útjára bocsátott franchise karrierje közel sem indult ekkora győzelmi menettel, hiszen az eredetileg újságcikknek szánt, ám sci-fivé alakított kéziratot húsznál is több kiadó utasította el. Végül az aprócska Chilton Books bólintott rá Paul Atreides sztorijára, de nem kelt úgy a regény, mint ahogy várták… a szerkesztő, Sterling Lanier a kezdeti bukás miatt kénytelen is volt távozni a cégtől. A sors fintora, hogy a bukdácsolása után a Dűne később írott formájában mégis jelentőssé vált, nagy hatást gyakorolva többek közt a George Lucas által megálmodott Star Warsra, és egyike lett minden idők legnagyobb példányszámban eladott science fiction könyveinek. Igazi örök érvényű bestsellerré nőtte ki magát.

Hollywoodban megfeszített munka zajlott, a Dűnét már a hetvenes és a nyolcvanas években igyekeztek filmre vinni, de sorra buktak bele a projektbe a rendezők, mire a Universal Picturesnek sikerült megnyernie a feladatra David Lynchet. Lynch úgy vágott bele az 1984-ben vászonra tűzött Dűnébe, hogy igazából a könyvet se olvasta. Írótársaival később kreatív nézeteltérések miatt összekülönbözött, a stúdió pedig a három órásra sikerült verziót visszavágatta 120 perc környékére. Az eredeti Dűne nem kapott jó fogadtatást, a kritikusok, köztük Roger Ebert a földbe döngölték, a pénztáraknál is megbukott, így nem lett belőle Star Wars. Egészen mostanáig persze, mert Villeneuve új filmjeiben megvan a potenciál, hogy ezt a komplex univerzumot jó időre a mozikban tartsák.

David Lynch később ahol csak tudta, letagadta a 84-es Dűne-filmet, a későbbi lemezes kiadások között volt, amiről a nevét is leszedette, és nyilván nem is nyilatkozott róla. Lassan negyven év telt el azóta, hogy Lynch Dűnéjét bemutatták, ez alkalomból és a franchise feltámasztása apropóján ültünk le, hogy összehasonlítsuk, tényleg annyival rosszabbul sikerült-e a klasszikus Dűne az új feldolgozásokhoz képest.

Ami a szerkezetét illeti, a régi Dűne-film jóval közelebbről követi Frank Herbert első regényét, elvégre a filmet Irulan hercegnő (Virginia Madsen) narrációja indítja el. A könyvben minden fejezet elején a császár lányának feljegyzéseit olvashatjuk, és ez érdekes kis kikacsintás erre. Kevésbé működő húzás, hogy Lynchék úgy döntöttek, a szótlan morfondírozásokat, a karakterek magukban való gondolkozását is beültetik a Dűne ezen verziójába. Helyenként ki tudja a dolog vetni a nézőt a műélvezetből. Mert igen, a látványos hibái ellenére az 1984-es Dűne azért bőven élvezhető, a kosztümök és díszletek mind gyönyörűek, és hiába válik a film a második felére összecsapottá, a felvezetés legalább annyira jól kidolgozott, mint Villeneuve esetében. Üvölt a filmről, hogy Lynch úgy vélte a forgatások alatt, hogy hagyják majd neki, hogy hosszú játékidőben meséljen, a végső változatban emiatt fordulhatott elő, hogy a bevezetés nagyon hosszú, a tárgyalás és a befejezés viszont vázlatosak.

Lynch Dűnéjének különleges effektjei nem öregedtek jól, néhol elképesztően gagyin néz ki ez a klasszikus űropera. Hiába jó móka a Star Trekből és az X-Menből ismert Patrick Stewartot Gurney Halleck szerepében látni, ha a közte és Paul Atreides (Kyle MacLachlan) közötti párbaj mai szemmel rémesen fest. Gondolok itt elsősorban a testpajzsokra, amelyeket rotoszkópos megoldással vittek vászonra, de vélhetően már az akkori nézőket zavarhatta a gyengén ható megoldás. Ehhez hasonlóan az akciók, a nagy csatajelenetek is inkább nevetségesek, semmiféle eposzi lépték nem fedezhető fel bennük, de legalább a Toto zenei aláfestése ikonikus. Nyilván az új Dűne-filmekhez nem érhet fel, de akkor is kiemelkedik a filmben minden megkomponált szám.

A régi Dűne-film előtt meg kell emelnünk a kalapunkat, a készítő bátran beleállt abba, hogy a könyvek furcsábbik oldalát is megvillantsa. Sőt, David Lynchnek nagyon ügyesen sikerült filmre vinnie a Harkonneneket, elsősorban Vladimirt (Kenneth McMillan), aki Villeneuve bárójához képest egy sokkal számítóbb, tervezgetősebb lángész, és ugyanakkor egy olyan undorító figura, akitől kis híján elhányja magát minden jóérzésű néző.

A később a Twin Peaksszel befutott Kyle MacLachlan hozza a kötelezőt Paul szerepében, még ha Timothée Chalamet karizmájával nem is vetekedhet, és valami hasonló elmondható a Chanit alakító Sean Youngról is, ha Zendayával párhuzamba állítjuk. A karaktereket tekintve nagy különbségek vannak a régi és az új filmek között, Duncan Idaho (Richard Jordan) szinte benne sincs a David Lynch által jegyzett történetben, Feyd-Rautha szerepében Sting alig szólal meg, Lady Jessica (Francesca Annis) ugyancsak a háttérbe szorul, és az új változatban rendkívül humoros Stilgar karaktere (Everett McGill) az eredeti Dűnében ugyancsak sótlan figura.

Azok a nézők, akik 1984-ben a moziban találkoztak először a Dűne világával, nehéz helyzetben lehettek, mert a forgatókönyve Lynch filmjének egy hatalmas katyvasz. Nem könnyíti meg a dolgunkat, hogy megértsük ezt a bonyolult világot. Denis Villeneuve ezt sokkal jobban csinálta, mondjuk hálásabb dolga is volt, mert Első és Második részre bontva mesélhette el az Atreides-ház bukásának sztoriját. David Lynch Dűnéje igazából a vágóasztalon vérzett el, nemcsak manapság csinálnak akkora hülyeségeket a stúdiók, mint a Warner Bros. szokott, mivel akkoriban a Universalnél is ültek a fejesek között franchise-gyilkos öltönyösök. Amennyiben hagyták volna az egyedi stílusáról ismert Lynchnek, hogy a Dűne lényegi részét, Paul messiássá válását rendesen kidolgozza, simán értékelhető filmsorozat válhatott volna a nyocvanas években ebből a verzióból. Nyilván most már sose tudjuk meg…

David Lynch Dűnéje úgy összességében egy pontosabb adaptáció volt, ám a dolog hozott magával jó pár hibát is. Paul húgának, Aliának (Alicia Witt) minden megmozdulása inkább a szekunder szégyenérzetet hozta ki belőlem. Tény viszont, hogy a régi Dűne is elérte, hogy nézőként reagáljak rá, a maga horrorával, undort kiváltó jeleneteivel és érdekes ötleteivel, amelyek a regényekben se szerepeltek, de illettek a történet világához. A maga nemében merész adaptáció volt, meg kell hagyni.

Érdemes nekiülni a 84-es Dűnének, csak lejjebb kell helyeznie az embernek az elvárásait ahhoz, hogy élvezni tudja ezt a „lynches” furcsaságokat tartalmazó űroperát. Nem véletlen, hogy klasszikus lett belőle, bizonyos körökben imádták ezt a verzióit is. Az összecsapottsága, borzalmas akciójelenetei, különleges effektjei miatt azonban egy 5-6/10-es filmélménynél senki se számítson jobbra. Kuriózumnak és érdekességnek viszont megfelelő, csak még jobban értékeljük ezt követően a 2021-es és 2024-es Dűne-filmeket, amely közül főleg utóbbira nem véletlenül mondják már most, hogy korunk Star Warsa.

Az 1984-es Dűne, David Lynch filmje az Apple TV-n (korábbi iTunes) kölcsönözhető ki, a Denis Villeneuve által rendezett Dűne: Első rész az HBO Maxon tekinthető meg, míg a Dűne: Második rész jelenleg is megy a mozikban.