Egy ültő helyünkben daráltuk le, úgy beszippantott minket az HBO drámasorozata

2024.05.21. 20:54

Vannak olyan sorozatok, melyeknek hiába jut el a hírük az emberhez, egyszerűen nem vesszük rá magunkat, hogy belenézzünk. Hiába a végtelen mennyiségű hype, a neves újságok dicsérő szavai, ha éppen van mit néznünk, akkor van mit néznünk. Ennek a korszaknak ez az egyik nagy szépsége, hogy nem kell minden egyes nap meghatározott időben leülnünk a színes-hangos doboz elé, hanem magunk dönthetjük el, mire vagyunk vevők. Persze mindebben ott a veszélye, hogy kimaradunk valami jóból. Valahogy így jártam én az Eufóriával, mert nem hittem el, hogy a Skins után lehet még egyszer olyan, tizenévesekről szóló drámaszériát csinálni, ami részről részre úgy rúgja gyomorba a nézőjét, mint egy megvadult ló.

Az Eufória képes erre, az HBO produkciója alig egy hónappal a Trónok harca befejezése után, 2019 júniusában startolt el, és láthatóan az ikonikus drámát egy újabb ikonikus dráma követte. Nyilván más élményt kaptam azáltal, hogy nem heti jelleggel, az évadok között 1-2 évet várva nyomtam le az Eufóriát, hanem súlyos témákat feszegető jellege ellenére daráltam – mégis egyértelműnek látszik, hogy a készítő, Sam Levinson pontosan miért találhatott be sokaknál egy ennyire szerzői darabbal. Az Eufória, bár egy izraeli sorozat adaptációja, inkább az összes epizódot forgatókönyvíróként jegyző Levinson önvallomása,

aki nem napjaink fiataljairól akar valami megdöbbentőt mondani. Inkább a saját életére, fiatalkorában átélt szorongásaira, drogfüggőségére reflektál a főszereplő és narrátor, Rue (Zendaya) karaktere által.

A sztori ott veszi fel a fonalat, hogy a kvázi főszereplő, a Zendaya által játszott Rue visszatér az East Highland nevű kaliforniai kisvárosba, miután kis híján túladagolta magát. A rehabot megjárt lánykát egyesek már halottnak könyvelték el, ő azonban nagyon is él, és készen áll, hogy visszavesse magát a mámorral teli hétköznapokba. Rue az, aki képtelen meglenni euforikus pillanatok nélkül, mindegy neki, hogy belövi magát, vagy pedig az új legjobb barátnője, Jules (Hunter Schafer) iránti vonzalma okoz-e neki pillanatnyi kielégülést. Zendayát két Emmy-díjjal is jutalmazták a megtört játéka miatt, ami talán a második évad ötödik részében csúcsosodik ki leglátványosabban, tévétörténelmet írva a dráma kategórián belül, de az Eufória sikeréhez hasonlóképpen szükséges a Hunter Schafer-féle Jules is, ők ketten igazából a magjai a sztorinak, csak míg előbbi lányka az addikcióval küzd, addig utóbbi a kirekesztéssel, a transzneműségével, és az ebből fakadó időnkénti identitásválságával.

Épp ahogy a Skinsben, úgy az Eufóriában is visszatérő ötlet, hogy epizódról epizódra mindig máson van a hangsúly. Meg lehet érteni tehát azt is, ha valaki éppen az időnként úgyszintén főszereplői státuszban tetszelgő Cassie (Sydney Sweeney), Maddy (Alexa Demie) és Nate (Jacob Elordi) között kialakuló toxikus szerelmi hármast preferálja. Ahogy a Trónok harcában, úgy itt is minden karakter, még az erősen mellékszereplőnek számító figurák, mint a titokban camgirlnek és dominatrixnak álló Kat (Barbie Ferreira) is abszolút élő-lélegző és kidolgozott személyiségeknek érződnek. Még úgy is, hogy az alkotó néha eldobja őket, elfeledkezik róluk, ilyen-olyan okokból háttérbe szorítja őket pont akkor, amikor a száluk a legérdekesebbé válna. Csak hab a tortán, hogy ráadásul az Eufória a felnőttkaraktereket is jól kezeli, Rue anyja (Nika King) önálló szülőként hoz magával jó adagnyi drámát, de Nate apjának (Eric Dane) tragikus meleg/biszexuális ébredése is megér egy misét, nem beszélve a főszereplő mentoráról, a korábban a Fear the Walking Deadben remeklő Coman Domingo-féle exfüggő Aliról, aki újabb rétegeket ad hozzá a már alapból önpusztításban fuldokló végeredményhez.

Ez az a sorozat, amiről darálva nézve is lerí, hogy képes a megújulásra. Bár a covid-járvány alatt született, kizárólag Rue-ra és Julesra koncentráló különleges részek felemásak, unalmasak, túlírtak, és mondjuk ki, feleslegesek lettek, a második évadra az Eufória képes a bravúrra, feltalálja saját magát még egyszer. Köszönhetően annak, hogy az árnyékból Sam Levinson újabb szereplőket rángat ki a rivaldafénybe, egészen pontosan a sajnos időközben elhunyt, Angus Cloud-féle drogdíler Fezcót és Maude Apatow szende, visszafogott, ám vérmes tollú színdarabíróját, Lexit, akik úgy válnak egyről a kettőre központi figurákká, mintha mindig is róluk szólt volna ez az egész gimis cirkusz. Hozzátenném, hogy a színdarab, amit a második évad végén több részre nyújtva Levinson végigvezet, némiképp repetitíven és nem túl realisztikusan hat, de jó kis reflekció arra az őrültek házára, amit a Maddy és Cassie által vezetett pomponlányok levezényelnek addig.

Polgárpukkasztásban ezzel az HBO-sorozattal tényleg nem lehet versenyre kelni, mintha Levinson céljául tűzte volna ki, hogy minden egyes epizódban legalább 5-6 rettenetesen explicit meztelenkedős, szexelős jelenetnek lennie kell. Még a Trónok harcában is visszafogták egy idő után az agarakat a készítők, a Skins meg soha nem ment el eddig a pontig, és bár az Eufóriában mindig szórakoztatóan hatott a fityiszmutogatás az átlagnézőknek, egy idő után még nekem is, aki hozzá vagyok szokva az ilyesmihez, sok lett a dologból. Főleg a második szezonra kezdett el érződni az Eufórián, hogy előnyére válna a sorozatnak, ha inkább a sztorira és a karakterizációra szánnák a vetkőzésre ellőtt játékperceket – és még így, a felesleges 18+-os hatásvadászata ellenére is bőven azt lehet mondani, hogy az Eufória magasan az egyik legjobb, legmegdöbbentőbb drámasorozat az HBO-tól. Még a netflixes Szexoktatás se képes versenyre kelni vele, pedig az is közel jár ehhez a szinthez.

A magyar vonatkozása miatt ráadásul büszkék is lehetünk az Eufóriára, elvégre az operatőrként a sorozaton dolgozó Rév Marcellnek köszönhetően olyan kreatív képi megoldások vannak ebben a szériában, hogy az ember nem hisz a szemének.

A pilotban látható megoldás, amikor Rue-val felfordul a világ, csak egyike ezeknek, a tinédzserek glitteres, neonfényben fuldokló, éjszaka legnagyobb iramban zajló életét vizuálisan még nem nagyon ábrázolták ennyire karakteresen. Az Eufóriába beválogatott zenék meg csak emelik tovább a drámát az egekbe, külön is simán rongyosra hallgathatóak ezek a zeneszámok. A hangulat végig valami eszméletlenül nyomasztó, a történetbeli – néha gyomorforgató fordulatok – és az art house-os (helló, A24!) körítés miatt meg-megüli a néző gyomrát a sorozat, ha véletlenül rácsúszunk, és nem bírjuk napi egy részes adagban beosztani magunknak.

Napjaink sorozataitól egyre ritkábban kapja meg az ember azt az élményt, hogy miután felállunk előlük, egy kicsit kevesebbnek, üresebbnek érezzük az életünket. Az Eufória pont ilyen, annak ellenére, hogy lelkileg néha mennyire lehúzós, mégis valahogy feltölt. A legnagyobb kérdés, hogy Levinsonnak sikerül-e harmadszorra megcsinálni a bravúrt, és egy olyan záróévadot írni, ami felér az eddigiekhez. A készítő ugyebár nagyot bukott a kritikusok és a nézők által egyaránt utált Az idollal, és azóta valószínűleg egyfajta írói válság települhetett rá. Tegyük hozzá, hogy a harmadik etapban állítólag Angus Cloud karaktere is még inkább főhős lett volna, de az őt alakító színész halála, és az egyik producer váratlan elhalálozása megakasztotta a kreatív folyamatokat. Mostanában lehetett hallani mindent, hogy majd Rue magánnyomozóként tér vissza, noiros kezelést kap az Eufória, de tényleg ennyire fontos, hogy még egy kört kisajtoljanak belőle?

A második évad fináléja, a jelenlegi lezárás a maga meta-jellegével minden igényt kielégítő.

És bár valószínűleg fontos az HBO-nak, hogy az egyik legnézettebb szériájukat, a Z-generációt is a Max elé csaló Eufóriát életben tartsák, néha a történet és az összminőség miatt van, amit jobb nem piszkálni. Az Eufória jelenlegi formájában ugyanis, nyilván ízlés kérdése is, de közel tökéletes élmény, a rendes évadokat beleszámítva.

Az Eufória első két évada, és mindkét különleges epizód szinkronnal és magyar felirattal nézhető a Maxon.