A Pixar végre fején találta a szöget ezzel az új animációs filmmel

Mind tudjuk, hogy hiába a logikus gondolkozás, időnként az észérvek helyett az érzelmeink hajtanak inkább bennünket. Ezt a jelenséget fogta meg vagy inkább vizualizálta zseniális módon a Pixar 2015-ös filmje, az Agymanók. A rendezőt, Pete Doctert a saját lánya inspirálta, amikor kipattant a szakember fejéből a rajzfilm ötlete, aki elgondolkozott azon, vajon mi járhat egy gyerek fejében, amikor vigasztalhatatlanul sír, önfeledten nevetgél, tör-zúz, undorral néz a főzelékre, vagy éppen megijed a szomszéd palotapincsijétől. Az Agymanók egészen különleges módon ábrázolta, hogyan működik egy ember, a sztori legfőképp a főszereplő kisgyerek, Riley Anderson koponyájába kalauzolt, ahol gombokat serényen nyomkodó és egymással veszekedő manócskák, Derű, Bánat, Harag, Undor és Majré igyekeztek úgy befolyásolni a lány életét, hogy az ne fulladjon teljes katasztrófába.

Az Agymanók meglepően mélyen mászott bele a filozofikus és pszichológiai kérdésekbe, ennek megfelelően többször is csúnyán fejbe kólinthatta a nézőket a végeredmény. Na és a tanulság is úgy ütött, hogy a fő mondanivalót a szülők is elvihették maguknak a moziból, és megfontolhatták: bánat nélkül nincs öröm, szomorú pillanatok nélkül nem lehet igazán értékelni a boldogságot az életünkben, és mindkét érzelem szükséges ahhoz, hogy valakiből funkcionális ember váljon.

A Pixarnak az elmúlt években voltak kisebb-nagyobb mellényúlásai, bár a Toy Story 4. bőven hozta a szintet, az Előre és a Lelki ismeretek egészen felejthető alkotások lettek. Még a Luca című, az olasz nyárban lubickoló coming-of-age mese lett talán a nagy múltú stúdió legerősebb sztorija mostanában, a Lightyear és az Elemi sokkal kevésbé szolgáltak nagybetűs moziélményt, mint szerettük volna. A Pirula Panda pedig hiába szolgált ügyes tanmeseként kislányoknak és fiatal nőknek, egyszerűen túl szűk körnek készült ahhoz, hogy igazán belevésse magát a popkultúrába. Remekül sikerült, de rétegfilm lett.

Nem fogadtunk volna tehát nagy összegben arra, hogy a Pixar megint belenyúl a tutiba, főleg, hogy az Agymanók 2. annak a Kelsey Mannak a kezébe került, aki rendezőként ezzel a filmmel debütált. Na és mekkorát tévedett, aki kételkedett abban, hogy az animációs stúdió méltó folytatást csinál! Mert az Agymanók 2. komplexebb, izgalmasabb és még érzelmesebb felvonás lett, mint az első része volt.

A történet egy évvel az Agymanók után veszi fel a fonalat, Riley 13 éves, és az élete egészen komoly fordulóponthoz érkezik, hiszen a lány amellett, hogy középiskolába készül, a pubertáskorba lép. Az első filmből megismert érzelmek, a mindig vidám Derű, a szívesen zokogó Bánat, a majd felrobbanó Harag, az örökké viszolygó Undor és a túlságosan elővigyázatos Majré egy napon azzal szembesülnek, hogy a Fejhadiszállásban, ahonnan Riley érzelmeit irányítják, megszólal Az A Bizonyos Piros Gomb. Aztán beállítanak a munkások, hogy átszereljék a konzolokat, bejelentve, hogy a tinédzserkor kezdete azzal is jár, hogy

Amit az Agymanók 2. remekül csinál, az a tétek emelése, hiszen amellett, hogy a kontrollmániás Derűt és az első részben megismert érzelmeket újabb road tripre kényszeríti a gonosz Feszkó és csapata, Riley-nak a való világban is komoly kihívásokkal kell szembenéznie: a lány szembesül vele, hogy legjobb barátai másik iskolába járnak majd, ráadásul igyekeznie kell, hogy a hétvégi hokitáborban jól teljesítsen, a menő csajok bevegyék maguk közé, és ne legyen egy lúzer a középsuliban.

Az animációs stílus követi az első Agymanók vonalvezetését, ami a bevezető részben működött, azon az új rendező sem érezte úgy, hogy változtatnia kell. Ehelyett Kelsey Mannék fogták magukat, és egy ponton a Pókember-rajzfilmekhez hasonlóan többféle animációs stílust vegyítettek össze, már-már az őrület határára lökdösve a Pixar-mesét. Jól tették, mert bár a történet biztonsági játékot játszva másolja az előző filmet, az ehhez hasonló ötleteknek hála több is tud lenni annál, újabb érzelmes csattanókat szolgáltatva a nézőknek.

Ha az Agymanók 1.-re azt mondtuk, hogy elgondolkoztat, akkor az új filmre mindez halmozottan igaz, Derű és Feszkó mindketten gyönyörű jellemfejlődésen mennek keresztül, ahogy rájönnek, hogy bár eltérő okokból, ugyanúgy rosszat tettek Riley-nak azzal, hogy mindenáron befolyásolni akarták őt. Na és a tinikorral küzdő lány is egészen komolyan megváltozik a film végére, és bár nekünk, nézőknek is ad néhány pofont az Agymanók 2., az igazi érzelmi hullámvasúton igazából a központi szereplő megy át. Időnként Riley tényleg a poklok poklát járja ebben a filmben.

Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy bár az Agymanók 2. a színes-szagos-hangos megoldásaival sokat kedvez a gyerekeknek, jókora lelki fröccs ugyanakkor a felnőtteknek. Komolyan vehető tanmesét hozott nekünk a Pixar a felnövésről, a barátságról, az érzelmeink kordában tartásának fontosságáról, miközben ismerős, de még mindig üdítően ható vizuális eszközökkel mutatják be az alkotók az emberi lélek és a belőle felépülő személyiségünk bonyolultságát. 

És akkor vannak olyan emberek, akik azt mondják, hogy az animáció gyerekes? Mi konkrétan azzal a verdikttel jöttünk ki az Agymanók 2.-ről, hogy Hollywood láthatóan hülyének nézi a felnőtt nézőket, mert olyan otrombán, vázlatosan megírt filmekkel terhelik az idegrendszerünket, mint bármelyik Transformers, Godzilla x Kong, esetleg a Halálos iramban éppen soros, ki tudja már, hányadik része. Ehhez képest az animációs szakosztályokon meg olyanok dolgoznak, akik tényleg komolyan veszik a munkájukat, és összetett, a lelkünket és az agyunkat feltöltő alkotásokat adnak ki a kezeik közül.

Már az első rész sem volt semmi az innovatív ötleteit tekintve, de Kelsey Mann filmje a 2015-ös felvonáshoz képest olyan, mintha 19-re valaki lapot húzna, és nyerne. Eddig, ha van kötelező néznivaló a moziban nyáron, akkor az az Agymanók 2., és járnak neki az extra pontok, mert valóban bármilyen korosztálynak jó szívvel ajánlható. Ha van igazság a földön, akkor letarolja a pénztárakat, mert megérdemelné.

9/10

Az Agymanók 2. június 13-a óta szinkronnal nézhető meg a magyar mozikban.