Istenien szórakoztató lett Jeff Goldblum új sorozata a Netflixen

Egészen különleges világba kalauzol a Netflix új sorozata, az augusztus 29-én bemutatott KAOS. Egy olyan Görögországba, ahol modern vívmányok, okostelefonok, elektromos autók ide vagy oda, az emberek a mai napig imádják az ókori isteneket. Van is kiket, Zeusz és a többiek ugyanis még mindig ott tobzódnak az Olümposz hegyén, már amikor nem ereszkednek le az emberek közé, hogy közöttük járjanak, és esetenként velük is háljanak.

A történet ott veszi kezdetét, hogy a villámok extravagáns ura, Zeusz egy napon arra ébred, hogy egy új ránc jelenik meg a homlokán. Mindez azért bizarr fejlemény a főisten számára, mert mitologikus lényként nem hétköznapi, hogy valaki öregedjen. Jön a pánik, a kétségbeesés, a paranoia, mégpedig Jeff Goldblum tálalásában, aki valami elképesztő módon lubickol ebben a szerepben. Pár éve, a Thor: Ragnarokben egy nagyon hasonló figurát már eljátszva a 71 éves színész már bemutatta a nagyközönségnek, hogy a ficsúrkodás nagyon is jól áll neki. Ráadásul maníros, egomániás Zeuszként Goldblum ezúttal úgy viszi el a hátán a show-t, hogy a KAOS-ban szereplő többi szereplőtársa is valami egészen parádés.

A fene se gondolta volna, hogy az Ozarkban megismert Janet McTeert majd egyszer Héraként látjuk gonoszkodni, de akkora elánnal, hogy Helen Pierce nem túl barátságos karaktere ehhez képest amatőr kispályásnak tűnik. Jeff Goldblum és Janet McTeer között izzik a levegő, néha a gyűlölettől, máskor a féltékenységtől. A KAOS atyja, Charlie Covell nagyon belenyúlt a tutiba az istenek ábrázolásánál, mert a korábban A ki***tt világ végét jegyző showrunner napjainkra ültetve alaposan körbejárja, ahogy Zeusz halandó nőkkel kufircol, ahogy Héra majd megőrül emiatt, szabadidejében viszont az emberek, leginkább férje szeretőinek fájdalmán vigad.

De fenomenálisan vicces narrátorként a Stephen Dillane által játszott Prométheusz, aki úgy is szívesen parolázik a főistennel, hogy mindennap egy sas marcangolja az oldalát. Öröm az ürömben, hogy Prométheusz eközben magában azon szórakozik, hogy Zeusznak közeleg a vég, és még egy akkora hatalmasság sem tud ez ellen mit tenni, mint a legfőbb isten.

Groteszk ezt a félig valós, félig kitalált Görögországot a sorozatban látni, ahogy az emberek imádják a régi isteneket, eközben pedig olyan legendás alakok is felbukkannak közöttük, mint a rocksztárként tetszelgő Orpheusz (Killian Scott), akit rögtön a pilotban komoly tragédia ér, amikor elveszti szívszerelmét, Eurüdikét (Aurora Perrineau).

A KAOS könnyedén lehetne csúnya mellényúlás, ha csak egyik oldalról, vagy az emberekre lefelé tekintő, beképzelt milliárdosokra hajazó istenek, vagy a gyarló halandók oldaláról látnánk a történéseket. A készítő nagy ötlete, hogy a két világ közötti kapocsként bedob még egy karaktert, aki legalább annyira érdekes, mint a folyton civakodó Zeusz és Héra párosa… mégpedig Dionüszoszt (Nabhaan Rizwan), aki az élvezetek hajszolása közben arra eszmél, nem elég fontos istenség. Fogja tehát magát, és Orpheusszal hátborzongató utazásra indul az alvilágba, hogy megmentsék Eurüdikét, és ki tudja… talán a végére megdöntsék a görög istenek teljhatalmát?

A mágikus realizmus rajongóinak ínyencfalat ez a Netflix-sorozat, még úgy is, hogy a KAOS történetvezetése néha csapongó, túltolják az aláfestő rágógumi-popzenéket, és néha eligazodni is nehéz ezen a sok elborult karakteren. Rengeteg szereplőt mozgat a széria, ugyanakkor meglepő módon mindenkinek megvan a maga helye, jelentősége, még az olyanoknak is, mint az éppen csak szóban emlegetett Héraklész, aki jócskán beleköp Dionüszosz levesébe.

Amiben nagyon erős még a produkció, az a látványvilág. Nem azt a tipikus, gagyi Netflix-vizualitást kapjuk, ugyanis a KAOS többnyire élénk, rikító színekkel dolgozik. Nemcsak a díszletekben köszön vissza Zeusz extravagáns stílusa, hanem abban is, amiket Jeff Goldblumra a kellékesek ráaggatnak, aki így – legyen szó valami balkáni melegítőről vagy földig érő köntösről – stílusban simán a Bridgerton szintjére emelkedik.

Apropó The Boys… a KAOS első két epizódja alapján itt komolyabb vérengzésre, vagy gyomorforgató meztelenkedésre nem érdemes számítani, ugyanakkor a szatirikus, a modern társadalmat – és a régiek hitvilágát kifigurázó sztorira igen. Ebből a szempontból is különleges a KAOS, mintha picit Neil Gaiman Sandmanjére is próbáltak volna hajazni, csak a fojtogató, depresszív hangvételt elhagyva belőle.

Jól látszik, hogy Charlie Clovell megcsinálta a házi feladatát a sorozathoz, és beleásta magát a görög mitológiába, mert az átgondoltság csak úgy sugárzik a KAOS-ról. Tényleg komplex a sztori, mert akár egy politikai mondanivalót is bele lehet látni a végeredménybe arról, ahogy az autokrata Zeusz félti a hatalmát, retteg a hatalomváltástól – a széria tehát rettenetesen univerzális, sokféleképp értelmezhető, és ez talán a legizgalmasabb aspektusa.

Széljegyzet a végére, hogy a KAOS darálásra abszolút nem ajánlott, mert tömény, megüli az ember gyomrát, jobb egy-egy részt megnézni belőle, és ülepedni hagyni az élményt. Amikor azt mondjuk, hogy a Netflix sorozata extravagáns, akkor azt a legharsányabb fajtából tessék érteni. Leülni elé azonban mindenképp ajánlott, mert az online videótár végre előállt egy bátor, újító, és a végletekig szórakoztató néznivalóval.

Ezt pedig mi, nézőként csak úgy tudjuk meghálálni, ha végignézzük. Másképp berendelés se lesz, pedig ebből simán elnézegetnénk akár két-három évadot is.

8/10

A KAOS első évada szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.