Kétszer is kiugrasztott minket a székből ez az új horrorfilm

Nyomasztásban az Odditynek, a Shudder új horrorfilmjének egyszerűen nincsen párja. A Damian Mc Carthy által írt és rendezett alkotás rögtön az első perceiben eléri, hogy a torkunkban dobogjon a szívünk, amikor egy Dani (Carolyn Bracken) nevű nőt látunk, aki egy sötét vidéki házban tölti egyedül az éjszakát. Aztán egyszer csak kopognak, és az elhúzott kukucskáló túloldalán egy üvegszemű, hobónak kinéző idegen álldogál, mégpedig elég idegesen. A Tadhg Murphy által játszott Olin arra figyelmezteti a magányos nőt, hogy látott valakit besurranni a házába, nyisson azonnal ajtót, máskülönben biztosan meghal. Mit tesz ilyenkor az ember? Kinyitja, hogy az idegen egy csapással a másvilágra küldje? Nem bízik az alakban, és a sorsát rábízza az ismeretlenre?

Abból a szempontból is kegyetlen néznivalóról van szó, hogy az Oddity nem ad rögtön választ a kérdésekre. Sőt, elhúzza a dolgot, ameddig csak lehetséges. Ehelyett bizonytalanságban tart minket, nézőket is, mert bár tudni véljük, hogy mi lett Dani sorsa, egy pillanatig sem lehetünk biztosak a dologban.

Egy évvel később vesszük fel a fonalat, mégpedig Dani megözvegyült férjének tolmácsolásában, aki azon a bizonyos éjszakán azért nem volt jelen, mert éppen éjszakai műszakban volt. Ted (Gwilym Lee) szemein keresztül ismerkedünk meg az ugyancsak Carolyn Bracken által játszott Darcyval, az elhunyt nej ikertestvérével, aki olyannyira hisz a túlvilágban, hogy elátkozott tárgyakkal telirakott boltot üzemeltet. Ettől a ponttól veszi kezdetét egy olyan huzavona, ami már a Lost – Eltűntek című sorozatban is gondolatébresztő volt, azaz a tudomány emberének és a hit emberének küzdelme.

Manapság a horrorfilmek tengerében néha úgy érezheti az ember, hogy nincs már új a nap alatt. Mégis, akadnak még gyöngyszemek, amik meglepnek, nemrég ott volt a Longlegs, amelyet erős atmoszférája miatt dicsértek szanaszét, az Oddity azonban még arra is rátesz néhány lapáttal. A feszültség majd szétveti ezt a történetet, 90 percen keresztül nem ereszti el a nyakunkat. Sőt, a rendező időt enged magának ahhoz, hogy

Kellenek mindehhez a remek alakítások is persze, a vak médiumként is látható Carolyn Bracken az első pillanattól borzongatja a hátunkat, hófehér hajával és élettelen szemeivel egyfajta földöntúli eleganciát sugározva magából. És mindez még azelőtt történik, hogy a nő beállít Tedhez és barátnőjéhez, Yanához (Caroline Menton), akik még mindig a baljós házban élnek, és kinyit egy hatalmas ládát, benne a tartalmával: egy mumifikált holttesthez hasonlatos, faragott bábuval, amely folyton rémült arccal bámul, és a szája némán üvölt.

Az Oddity forgatókönyve a „vajon ki a gyilkos?” kérdéskör tekintetében kissé csalódást keltő. Vagyis, fogalmazzunk inkább úgy, hogy kiszámítható. Minden másban azonban brillírozik ez az ír horror. Csak azt sajnálom, hogy nem raktam magamra vérnyomásmérőt, mert biztosan párszor csúnyán megugrottak volna a számok rajta, nem csoda, hogy azt lehetett olvasni, hogy a külföldi mozikban is kétszer-háromszor kiugrottak a moziszékből a nézők. Valami hasonlót produkáltam én is, csak otthon a tévé előtt.

A Shudder horrorfilmjének nagy erőssége az is, hogy míg sok helyen CGI-szellemekkel riogatják a közönséget, itt sokkal fizikaibb a megjelenésük a túlvilágiaknak. Pont ettől valóságosabbak, megfoghatóbbak, és Mc Carthy ügyesen rájátszik a realisztikus tálalással arra, hogy legközelebb, amikor eljön az éjszaka, egy kicsit jobban féljünk tőle, hogy jól láttuk-e, hogy moccant valami a sarokban.

Az Oddity végső csattanója, hogy másfél órán keresztül lankadatlanul terrorizál, ijesztget, és mégis ad valamiféle feloldozást, mert az utolsó jelenet után képtelenség, hogy ne kaján vigyorral az arcunkon, szinte röhögve álljunk fel a film elől. Erről többet nem is mondanék, gonosz kis húzás, már csak emiatt megérte leforgatni ezt az egész idegtépő szellemhistóriát.

9/10