Ahelyett, hogy a statisztákat fogdosta, Coppola csinálhatott volna egy értelmes filmet

Ritkán jövök ki úgy sajtóvetítésről, hogy az a kérdés forog a fejemben, vajon mi a francot láttam éppen. Márpedig Francis Ford Coppola új sci-fijével, a magyar mozikba szeptember 26-án érkező Megalopolisszal pontosan így jártam. Mégis, mi akart ez lenni? Egy félresikerült és túlontúl hosszú tisztelgés az 1927-es Metropolis előtt? Tanmese arról, hogy egyszer minden birodalom elbukik, és a fejlődés csak önmagunk extrém módokon való megújításával érhető el? Jóslat arról, hogy Amerika úgy fog járni, mint a Római Birodalom, és saját hamvába vész?

Nagyon nehéz kitalálni, mire gondolhatott a költő. Holott a veterán, A Keresztapa-filmekkel és az Apokalipszis mosttal is megismételhetetlent alkotó Coppolának már 1977-ben szöget ütött a fejébe az ötlet, s kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1983 óta dolgozott is rajta. Csiszolgatta a szkriptet, majd 2001-ben már olvasópróbát is tartott a főszerepekre kinézett színészekkel, azonban a szeptember 11-ei merényleteknek a valósággal mutatott hasonlósága miatt még pár évtizedre visszalökték az íróasztal egyik polcába a Megalopoliszt.

Így képtelenség

Talán ott is kellett volna maradnia a filmnek, a készítő azonban képtelen volt elengedni ezt a projektjét. Még a kaliforniai borászatát is eladta, és 120 millió dollárt a nagyívű sci-fibe ölve – „kerül, amibe kerül!” felkiáltással – végül saját zsebből össze is hozta ezt a valamit.

Nemcsak a hosszú készítési folyamat, hanem maga a forgatás sem nélkülözte a botrányokat. A 85 éves író-rendező alulöltözött táncosnőket, statisztákat fogdosott és csókolgatott, elmondása szerint azért, hogy hangulatba hozza és motiválja őket, emellett a munkálatok alatt folyamatosan füvet szívott, és olykor a stábot is otthagyta, mint Szent Pál az oláhokat.

Ennyire botrányos körülmények között egyszerűen képtelenség értelmes filmet forgatni, és ez még egy akkora koponyának sem sikerült, mint Francis Ford Coppola.

Pedig a koncepció papíron tényleg izgalmas, elvégre az amerikaiak – amióta az eszüket tudják – a rómaiakhoz hasonlítják magukat. Lehetne vitatkozni, hogy joggal teszik-e, de mind az USA, mind pedig a Római Birodalom szuperhatalom (utóbbi csak volt) – politikájuk, hadviselésük, filozófiájuk között is egészen komoly áthallásokat lehet felfedezni. Nem is annyira légből kapott tehát, hogy Francis Ford Coppola elkezdte az Egyesült Államok bukását mint birodalom prognosztizálni. Más kérdés, miképpen teszi azt.

A Megalopolisz sztorija nem indul rosszul, az első jelenetek egyikében, amikor az Adam Driver által játszott Cesar Catilina kiteszi a lábát egy felhőkarcolóból, majd megállítja az időt, az gyönyörűen fest, egy pillanatra a lélegzetünket is elállítja. Cesar karaktere érdekes lehetne, egy őrült-géniusz építészről van szó, aki az Új Róma névre keresztelt, New York-szerű metropoliszt építené újra egy általa felfedezett varázslatos elem, a megalon segítségével. Ám próbálkozásait a régimódi gondolkozású Franklyn Cicero polgármester (Giancarlo Esposito) folyton keresztülhúzza. Ha mindez nem lenne elég, a jövőbe tekintő „feltaláló” még bele is szeret a korrupt politikus léha lányába, Juliába, akit a Trónok harcában is hevesen vetkőző Nathalie Emmanuel alakít.

Ott van, de minek…

Könnyű megmondani, hogy az első, egészen élvezhető, újszerűen ható harminc percet mi nyírja ki. A Megalopolisz párbeszédei iszonyatosan mesterkéltek, manírosak, még egy modern, a megbotránkoztatásra ráfekvő színdarabban is szánalmasan hangoznának. És akkor ne is beszéljünk a túl sok karakterrel, túl sok történéssel, túl sok bonyodalommal telitömött cselekményről.

Mert hiába működne itt-ott Cesar szála, Coppola egy csomó felesleges történést beleerőltet a Megalopoliszba. Még nagy kedvencünk, Aubrey Plaza sem tud mit kezdeni a feladatával, aki egy gonosz, szexőrült nőszemélyt alakítva olyan, mintha az összes eddigi szerepének karikatúráját öltené magára. A Trumpra emlékeztető gazdag bankvezérhez, Hamilton Crassus III-hoz (Jon Voight) hozzámenő tévériporter, Wow Platinum figurája az ugyanis, aki végképp lehúzza ezt a filmet a posványba. Tegyük hozzá, hogy Shia LaBeouf az ügyeskedő és cselszövő Clodio szerepében élete legidegesítőbb alakítását nyújtja, és egy vicces kiszólástól eltekintve Laurence Fishburne is csak úgy ott van a Megalopoliszban, de minek…

A látványvilág az elején még meglep, aztán befurakodik az ember agyába, hogy totálisan olyan, mintha mesterséges intelligencia csinálta volna… a Megalopolisznak mégsem ez a legnagyobb bűne, hanem az, hogy se füle, se farka. Még a befejezésnek sincs semmi értelme, semmi mondanivalót vagy tanulságot nem lehet benne felfedezni. Olyan, mintha Coppola saját maga köpne szemen és röhögne ki, hogy ezt a túl hosszúra fújt (138 perces) akármit képes voltam végigszenvedni.

Lehetséges, hogy valamelyik egyetem köldöknézős gyakorlatán majd a szabadbölcsészek belemagyaráznak valamit a Megalopoliszba, de tény: ez a film az átlagnéző mellett úgy megy el, mint a sicc. Képtelen megérinteni, képtelen egy pillanatra elérni, hogy foglalkoztasson Új Róma, vagy Cesar sorsa, pedig Adam Driver nem rossz színész. Ebben a filmben viszont kapunk egy elcsépelt szerelmi sztorit, egy vontatott összeesküvést, valami otrombán ronda és ügyetlenül megírt körítésbe csomagolva.

A Megalopolisz egy modern birodalom hanyatlását volt hivatott bemutatni, egy örök érvényű sztorit, ám végső soron nem más lett, mint Coppola személyes bukása, és tiszteletre méltó karrierjének legmélyebb pontja. Igen, rosszabb, mint A Keresztapa III. Sokkal rosszabb.

3/10

A Megalopolisz szeptember 26-án, csütörtökön jön a magyar mozikba.