Végre egy Transformers-film, amit szívvel-lélekkel csináltak

Michael Bay idővel csúnyán a földbe állította a Transformers-filmsorozatot, Az utolsó lovag című részre egyenesen nézhetetlenné tette a robbantós jelenetek iránt beteges vonzódást érző rendező a franchise-t. Volt azonban idő, amikor a Transformersről még egy kissé bugyuta, de nagyon szórakoztató blockbuster jutott a többség eszébe, amelyben a bugris Sam Witwicky (Shia LaBeouf) és szívszerelme, Mikaela (Megan Fox) futottak versenyt a Föld megmentéséért, miközben a háttérben óriási robotok, az Optimus Prime által vezetett autobotok és a Megatron mögé csoportosuló álcák csépelték egymást. Az első Transformers-filmet három Oscarra jelölték, és a maga 709 millió dolláros bevételével világszerte nagyot szakított, de már ekkor kapta a kemény kritikákat a Hasbro akciófiguráit életre keltő adaptáció.

Egészen pontosan azért, mert sokan úgy vélték, felesleges ezekbe a filmekbe az emberi szál. Ezt igyekszik orvosolni a magyar mozikban október 10-én bemutatott, Transformers Egy című animációs előzményfilm, amely az óriásrobotok szülőhazájába, Cybertronba kalauzol, még jóval azelőtt, hogy a jól ismert vérontás kezdetét vette volna.

A Transformers Egy már az első jelenetével magasra teszi a lécet, a Toy Story 4-ért is felelős direktor, Josh Cooley által vezetett készítőgárda Cybertront a maga futurisztikus dicsőségében mutatja meg. Annak ellenére is, hogy a transformerek bolygója azért mégsem a béke szigete teljesen, melyen kifogyóban az energon névre keresztelt energiaforrás, ami mindent működtet. A kitermelés tehát mindennél fontosabb, és bár túl sok tiszteletet nem kapnak, lényegében a bányászrobotok hatékonyságán múlik Cybertron jövője. Egy ilyen bányászt, vagyis inkább kettőt ismerünk meg behatóbban a filmben, a forrófejű Orion Paxot, aki folyton bajba keveredik, és a kissé morcos, de nagy igazságérzettel rendelkező barátját, D-16-ot.

Ránézésre könnyű megmondani, hogy a Transformers Egy főszereplői valójában a későbbi Optimus Prime és Megatron, akik rettenetesen messze vannak még attól a formájuktól, amelyben a Michael Bay-filmek is ábrázolták őket. Kicsik, gyengék, mivel az átalakuláshoz szükséges mag nélkül születtek, még csak respektjük sincsen ebben a csavarokra felhúzott társadalomban. Ennek ellenére mindketten küzdenek azért, hogy végre komolyan vegyék őket, egy B-127-es nevű, rikítóan sárga robotot és a túlságosan parancskövető Elita-1-et magukkal rángatva pedig

Ez végre egy olyan Transformers-film, amiről lerí, hogy rajongók írták, ráadásul szívvel-lélekkel. Andrew Barrer és Gabriel Ferrari forgatókönyve pörög, a párbeszédek elmések, és sűrűn előfordul, hogy a poénkodások önreflexívek, például a transformerek átalakulását viccelik el a főszereplők. A film maga egy folytonos rohanás, ide-oda mennek a főszereplők az irányítás mátrixára vadászva, ám az alkotók közben arról sem feledkeznek meg, hogy építsék a karaktereket, és mélyítsék köztük a drámát, a vizualitással megtámogatva elképesztő hatást elérve a fináléra.

Iszonyúan érdekes látni, hogy a mindig sztoikus, megfontolt fővezér, Optimus Prime itt még mennyire szertelen, ő az, aki miatt a többiek folyamatosan balhéba keverednek. Ezalatt a később Megatronná váló D-16 igyekszik az észszerűség lenni a csapatban, kevés sikerrel, mert B-127 igazi mitugrász, akinek be nem áll a szája, és valódi energiabombaként pörög végig. Egy barátság történetét meséli el a Transformers Egy, és Josh Cooley-ék célkitűzése, miszerint emberibbé teszik a robotokat, szerethetőbbé, számunkra megfoghatóbbá, remekül össze is jön.

Bár a főgonosz bántóan bugyuta, és nyilván a Transformers Egybe kerültek gyerekesebb pillanatok is, főképp a szándékosan túltolt humor tekintetében, az érzelmi csúcspontok mégis szíven ütik az embert. Nem csupán Optimus és Megatron egymás ellen való fordulására gondolok, hanem a fővezérek sorsának leleplezése művészi igényességű jelenetsorban csúcsosodik ki ebből a 90 percből.

Michael Bay szelleme átjárja ezt a Transformerst is

A robotok első igazi átalakulása már-már megmosolyogtatóan idézi meg azokat a transzformációkat, amelyeket Bay filmjei is mutattak, tagadhatatlan, hogy producerként az ő keze is benne van a végeredményben, na és a zenék is jóleső nosztalgikus érzést okozva idézik fel azokat az időket az emberben, amikor a Transformers még élvezetes volt a vásznon. Igaz, hogy a túl közelről mutatott bunyók is az élő szereplős filmekre hajaznak, de ezekből nincs annyi legalább, hogy az agyvérzés kerülgesse az embert.

Furcsa élmény, amikor egy Transformers-film képes arra, hogy kohezív cselekményt mutasson fel, ennek tetejébe a karakterek eljutnak a karakterizációt tekintve A-ból B-be, komplexből még komplexebbé válnak, a látvány helyenként leejti a néző állát, és úgy egyáltalán eléri, hogy újfent izgatottak legyünk a franchise miatt. Félreértés ne essék, az élő szereplős filmek még mindig bődületesen rosszak, de a Transformers Egy esetében egyszer sem jut eszünkbe, hogy lehet, hogy a mesterséges intelligencia írta a szkriptet, és manapság ez a tény ennél a robotos franchise-nál szinte szenzációba illő.

Nyilván a Transformers Egy a pénztáraknál elhasalt, mert a széles körű közönség még mindig elutasítja az animációs produkciókat valamiért, hasonlóképpen a képregényekhez. Mindkét műfajt erősen stigmatizálják a popkultúrát fogyasztó tömegek, holott ez az előzménysztori erős felvezetés lehetett volna ahhoz, hogy trilógiát csináljon belőle a Paramount. Mivel az egyesek szerint 75 millió dollára, mások által inkább 147 millióra becsült büdzsé ellenében mindössze 98,6 milliónál jár globálisan, és van, ahol már szeptember eleje óta adják a mozik... minimum kérdőjeles, hogy jön-e egy Transformers Kettő és Transformers Három.

Mindenesetre a Transformers Egy legalább megmarad emlékeztetőnek, hogy Michael Bayék ilyenre is képesek, ha megerőltetik magukat. Nem csak az afféle, szinte értékelhetetlen darabokra futja tőlük, mint a 2023-as Transformers: A fenevadak kora is volt, amiből az első öt percet leszámítva nekem semmi nem maradt meg az emlékezetemben.

8/10

A Transformers Egy jelenleg is látható a magyar mozikban.