Végre megvillantja tehetségét Dakota Johnson ebben az új filmdrámában

Pár hete járta körbe a sajtót a hír, miszerint a Qantas Sydney-ből Tokióba tartó járatán egy hibából kifolyólag 18+-os filmet játszottak az utasoknak, és közel egy órába telt, mire egy családbarátabb néznivalóra sikerült kapcsolniuk a légitársaság dolgozóinak. Christy Hall alkotása tényleg elég túlfűtöttre sikerült, de nem is a hírhedtté vált szextingelős jelenete miatt, hanem inkább azért, mert két idegen egy hosszúra nyúlt taxiút alatt úgy kapcsolódik benne egymáshoz, hogy közben alaposan végigtapogatják a másikat érzelmileg, feltérképezve titkokat, traumákat, egyszersmind rejtett vágyakat.

Egyértelmű, hogy a Daddiót az 1995-ös Mielőtt felkel a nap inspirálta nagyon erősen, még úgy is, hogy itt nincs meg a két főszereplő között kibontakozó romantikus szál, maximum némi flörtölés nyomait lehet felfedezni a filmben. A történet középpontjában egy fiatal nő (Dakota Johnson) áll, aki a JFK-en fog magának taxit, hogy hazatérjen manhattani lakásába, eközben pedig ő és a sofőr, Clark (Sean Penn) beszélgetésbe elegyednek.

Ártatlanul indul az egész, a taxis ugyanis az elején még csak a technológiáról, az emberek lelkét mérgező appokról, az online világ szégyenletes hozományairól ad elő egy gondolatsort, és csak a későbbiekben, amikor egy baleset miatt megáll a forgalom, kezd el a nő hátteréről érdeklődni. A Daddio jócskán rájátszik a néző felszínességére, és arra, hogy mindenkit ránézésre megpróbálunk egy-egy dobozba belerakni, elsőre Dakota Johnson karaktere is csak egy nagyvárosi cicababának tűnik, míg Clark egy nemtörődöm sutyeráknak. Ahogy azonban egyre jobban megismerjük őt és a volánnál ülő megfáradt, a világra cinikusan néző ürgét, úgy válik komplexebbé és nem is annyira egyszerűvé kettejük helyzete.

Kilencven perces játékidőről van szó, ami egy kamaradráma esetében hosszúra is tud nyúlni, kínzóan hosszúra, amennyiben a forgatókönyvíró megbukik, és nem képes gördülékeny monológokat, dialógusokat írni a karaktereinek, akik a beszéd által előrébb lendítenék a sztorit, és a nézőben is felkeltenék az érdeklődést, hogy többet és többet akarjunk megtudni az utasról és sofőréről. Szerencsére Dakota Johnsonnak és Sean Penn-nek is hálás feladata van, a színészek jó hozott alapanyagból dolgoznak, így a szemünk láttára, cseppről cseppre, mondatról mondatra rajzolódnak ki az izgalmas személyiségek.

Többek között a nő zűrös szerelmi élete is terítékre kerül, miközben füstöt pöfög a kipufogó és gördülnek a kerekek, ennek kapcsán hangzanak el a film talán legmaradandóbb gondolatai Sean Penn részéről… a taxist játszó veteránszínész azon morfondírozik el, hogy mindkét nem – de legfőképp a férfiak – játékszereknek, mutogatni való trófeáknak használják a nőket, az emancipáció pedig a modern világ legnagyobb hazugsága.

A Daddióban terítékre kerül a nemek harca, boncolgatva azt, hogy a 30. évüket betöltött nők tényleg értéküket veszítik-e, és hogy a férfiak hatalom- és pénzmániája hogyan erősödik fel azáltal, hogy az erősebb nem tagjai egymást hülyítik meg azzal, hogy a ranglista tetején pöffeszkedőkre irigykednek, és bármi áron, de ők is próbálnak hasonló magasságokba mászni.

Bravúr, de miközben Christy Hall a tabutémák útvesztőjében lépked, végig megtartja az egyenletes minőséget, az elhangzó gondolatokhoz, felvetésekhez, tanulságokhoz a film olyan pillanataiban nyúl vissza, és utal vissza rájuk, amikor az a legváratlanabbul ér bennünket, és ezáltal meg is hatnak a hirtelen jött érzelmi fröccsök a Daddióban. Látni az egészen, hogy simán lehetett volna belőle színdarab, de akkor nem jutott volna el hozzánk ez a különleges néznivaló.

Dakota Johnsonra ráférnek az ehhez hasonló értelmesebb filmszerepek, ugyanis a színésznőnek jó sokáig tartott, mire háta mögött hagyta A szürke ötven árnyalata, és a félresikerült, trashbe hajló Suspiria szégyenfoltjait. Talán nem is véletlen, hogy azóta az erotikus zsáner hardcore-abb alfaját elég látványosan kerülte a színésznő. Sebaj, Johnsonnak a Felnőttem, csacsacsához hasonlóan a Daddióban is remekül áll ez a törékeny, sokat agyaló stílus. Nem is csoda, hogy ő volt az, aki a forgatókönyvet olvasva Sean Pennt a kétfős szereplőgárdába csábította. Penn köszönte szépen, az atyáskodó taxisofőr bőrébe bújva megfelelő ellenpólusává is vált a női főhősnek.

Ennek az egésznek, a verbális, egymást érzelmileg kifacsaró szócsatának pedig mi, nézők vagyunk a legnagyobb nyertesei, mert a végén egy remekbe szabott, intim filmdrámát kapunk, az alulreprezentált fajtából.

8/10

A Daddio (Apuci) a Telekom TV GO-ra érkezik november 5-én.