Még sosem láttunk olyan gyalázatosan rossz folytatást, mint a Gladiátor II

A veterán amerikai filmrendezőknek nincsen jó évük. Előbb Francis Ford Coppola fürdött be lázálomba illő sci-fijével, a Megalopolisszal, most pedig Ridley Scott mutatott fel egy olyan folytatást a Gladiátor II személyében… amire ha azt mondanánk, hogy nem túl acélos, akkor túlontúl megengedők lennénk.

A Gladiátor II a legjobb példa arra, hogy miért nem érdemes visszanyúlni egy 24 évvel korábban készült klasszikushoz, azt megbolygatni, sőt meggyalázni egy örökérvényű sztorit; és Russell Crowe, valamint Joaquin Phoenix alakításait kiforgatva egy parodisztikus második részt a nézők elé lerakni az asztalra.

Ridley Scott új történelmi blockbustere Az ébredő Erő című Star Wars-filmre emlékeztető biztonsági játékot játszik, a sztori egy az egyben az első felvonás sormintáját követi. Adott egy Hanno (Paul Mescal) nevű harcos, aki egy afrikai tartományban éldegél, ám egy napon a Római Birodalom bekopogtat az ajtaján, élén egy könyörtelen hadvezérrel, Marcus Acaciusszal (Pedro Pascal). Acacius a numidiaiak szemszögéből véres és szörnyűséges áldozatokkal járó győzelmet arat, melynek Hanno felesége is áldozatául esik, Paul Mescal karaktere pedig egy-kettőre rabszolgasorban találja magát.

Mattra Maximus

Igen, a Gladiátor II főszereplője mattra úgy jár, mint anno a Russell Crowe-féle Maximus: gladiátorként végzi, és az ikercsászárok, Geta (Joseph Quinn) és Caracalla (Fred Hechinger) szórakoztatására kénytelen életre-halálra küzdeni a Colosseumban.

A történetvezetés csavaros, már-már túlságosan is. Egy rossz brazil szappanopera szintjét idézi, ahogy a forgatókönyvíró, a például a Napóleont is jegyző David Scarpa egymás után hozza a leleplezéseket. Mindenki mindenkinek a rokona, mindenki mindenkivel csinálta már, egy Ridley Scott-filmhez méltatlanul jönnek a fordulatok, amelyek olyan hatásvadászok és képtelenek, hogy az ember csak fogja a kobakját, és azon gondolkozik,

Szükség volt manapság, amikor a mozijegyárak amúgy is iszonyatosan megterhelik a nézők pénztárcáját, egy ilyen szörnyű folytatást kiizzadniuk magukból Scottéknak?

A szereplőgárda nagy része mellényúlás, a Normális emberekből ismert Paul Mescal olyan mohó arccal néz folyamatosan, mintha a meztelen Daisy Edgar-Jones feküdne előtte, felkínálva magát a férfinak. Russell Crowe-ban anno égett a tűz, a harci szellem, elhittük neki, hogy áldatlan sorsa ellenére is jobb hellyé akarja tenni Rómát.

Ahogy halad előre a Gladiátor II, Mescal ehhez képest úgy válik fáradtabbá, enerváltabbá; és a nagy ellenlábasává tett közönségkedvenc, Pedro Pascal sem képes bármi maradandót nyújtani vele szemben. Sőt, a Gladiátor II még mintha az első film főgonoszát, Joaquin Phoenixet is kifigurázná, az egyszerre uralkodó két császár egyenes ági paródiája Commodusnak, de abból a fajtából, akiktől szekunder szégyenérzete támad az embernek. Lucilla karaktere visszatér Connie Nielsen alakításában, de a színésznő is mindössze másodhegedűs marad a terebélyes, két és fél órás játékidő alatt.

A színészek közül egyedül Denzel Washington emelkedik ki valamelyest, aki rabszolgából lett machinátorként tör borsot mindenki orra alá, de a szövegkönyvvel és az írással neki sincs túl sok szerencséje, mivel izzadnia kell, hogy ne úgy érezzük, mintha ő is egy rossz Shakespeare-adaptációból lépett volna ki. Macrinus figurája Ridley Scott manírosságának, színpadiasságának áldozatává válik, pedig egy jobb szkripttel benne lehetett volna a pakliban, hogy Denzel díjakat, netalántán Oscart nyerjen azért, amit ebben a filmben csinál a kamerák előtt.

Grandiózusnak, eposzi méreteket öltőnek szánták a gladiátori ütközeteket Ridley Scotték, de még ebből a tekintetből is megbuktak az alkotók, minden alkalommal, amikor majmokat, rinocéroszokat, cápákat, és hasonló bestiákat mutogatnak a filmben, a gagyi CGI miatt az állatok majd leesnek a vászonról. Pedig a sajtóvetítés IMAX-formátumban volt, annak meg le kellett volna ejtenie az állunkat. Ehelyett – épp ellenkezőleg – felhívta a figyelmet arra, hogy a történetbeli hiányosságok mellett bizony a látvány is hibádzik.

Kacsint, de minek

Lehet a nosztalgiára építeni, de a Gladiátor II még ezt is ízléstelenül csinálja, kezdve a zenékkel… Hans Zimmer nem volt hajlandó visszatérni, hogy a folytatáshoz betétdalokat komponáljon, így Harry Gregson-Williams volt az, aki a zeneszerző dalait újfent, picit átírva beleerőszakolta ebbe a filmbe. A Gladiátor II amúgy is tele van agresszív visszautalgatásokkal, amelyek rossz szájízt hagynak, csúnyán fényezett flashback-jelenetek, Maximus páncélzatának és kardjának felvillantása, és egyéb kikacsintások igyekeznek belőlünk valamiféle érzelmet kicsikarni.

Nem sikerül, a Gladiátor folytatását simán végig lehet nézni anélkül, hogy bármiféle érzelmi reakciót kiváltana belőlünk. Ridley Scott újabb bámulatosan nagy bukásáról van szó, egy fekete pont az amúgy is hullámzó karrierrel rendelkező direktornak, és a filmre még csak azt sem lehet rámondani, hogy korrekt hollywoodi blockbusternek elmegy, amire beül az ember popcornnal és kólával, és az agyát kikapcsolva, a történelmi hűséget elfelejtve legalább egy picit kiszakad a szürke hétköznapokból.

Ezt a folytatást még a legvérmesebb Gladiátor-rajongóknak sem ajánljuk. Sőt, leginkább nekik nem ajánljuk, Ridley Scott új filmje annyira képtelen tartani a szintet, hogy a tősgyökeres fanoknak esik majd a legrosszabbul. A többiek két nap múlva úgyis simán elfelejtik, annyira színtelen, szagtalan az egész.

2,5/10

A Gladiátor II november 14-én érkezik a magyar mozikba szinkronnal és magyar felirattal.