A Kamaszok, a Netflix március 13-án közzétett drámaszériája nem kertel sokat, rögtön az első, meglehetősen sokkoló percekben azzal indít a történet, hogy felfegyverkezett rohamrendőrök törik rá az ajtót egy mit sem sejtő, kora reggel még éppen ébredező család tagjaira. Apa üvölt, hogy mi van itt, anya is sikoltozik, míg a legnagyobb lány a fürdőszobában térdepel és nyöszörög. A jard azonban nem értük, hanem a 13 éves Jamie-ért jött, akit azzal rángatnak el, és tartóztatnak le, hogy meggyilkolt valakit.

Részlet a Kamaszok című sorozatból
Fotó: Netflix
Nem tiszták a körülmények, hogy ki az áldozat, és hogy mégis hogyan követhetett volna el egy ilyen szörnyűséget az Owen Cooper által játszott karakter, aki tényleg úgy fest, mint egy földre szállt angyal, ha a szótárban fellapoznánk az „ártatlanság” szót, konkrétan Jamie arcképét találnánk alatta, illusztráció gyanánt.
A Kamaszok simán lehetett volna egy, a Harlan Coben-thrillerek bántó középszerűsége által kitaposott utat követő sorozat, de a készítők, a This is England-szériákat és a Harry Potter és az elátkozott gyermek című színdarabot író Jack Thorne és a Peaky Blindersből ismert Stephen Graham egészen máshogy gondolták a dolgot. Ők ketten megalkottak egy olyan életszagú, valós időben egyszerre pörgő és lassan hömpölygő drámát, hogy a tévé előtt ülve majdnem rám tört a látottaktól a pánikroham. Pedig én nem öltem meg senkit, és nyilván nem is gyanúsítanak hasonlóval sem.
Az, hogy a Netflix új pszichológiai drámája ennyire realisztikus lett, legfőképp annak köszönhető, hogy a nagyjából 60 perces epizódokkal dolgozó produkció minden egyes része vágás nélkül lett felvéve. De mit jelent ez gyakorlatilag? Azt, hogy a letartóztatástól kezdve, mivel egy-egy epizód egyetlen hosszú snittből áll, kapunk egy erős folytonosságérzést. Először a kamera a rohamrendőrökkel tart, hogy aztán a flow bármiféle megtörése nélkül már ott üljünk Jamie-vel együtt a rendőrautóban, ahol kínosan lassan telnek a percek, a kisfiú pedig egyre csak sírdogál, hogy higgyék el, ő nem ölt meg senkit. Ugyanilyen komótosan, már-már idegőrlően lassan zajlik az ujjlenyomat felvétele, ami megint ráerősít a látottak pánikhangulatára. Időnként más karakterekre váltunk, azaz
mintha a szereplők fognák a soha le nem kapcsolt kamerát, és rángatnák magukkal az operatőrt, hogy vegyen fel minden történést – ezzel tartanak folyamatosan feszültség alatt bennünket, nézőket.
Erre a megoldásra, legalábbis papíron simán rá lehetne fogni, hogy igen... a pilotban működik, de később nem válik idegesítővé? Az egysnittes forgatás akkor is működik, amikor Jamie iskolájában, kaotikus környezetben, verekedő, viháncoló, titkolózó diákok között nyomoz az ügyet vivő detektívpáros. Valamint a harmadik epizódban még inkább kiteljesedik, ekkor pár hónappal később járunk már, és a fiataloknak fenntartott javítóintézetben a tárgyalásra váró tinédzser fiú egy elszánt pszichológussal vív izzasztó beszélgetést.
Ezt a sztorit Stephen King is megirigyelné.
A színészi játékok első osztályúak, nem véletlen, hogy a Kamaszokat egy másik korábbi Netflix-szenzációhoz, a Szarvasbébihez hasonlítják. Hasonlóan őszinte kórkép a Kamaszok is, csak éppen ezúttal arról, hogy a fiatal, elmagányosodó fiúk, férfiak milyen külső, többnyire online hatásokkal kénytelenek megbirkózni, és az olyan jelenségek, mint Andrew Tate, mennyire torzítják a személyiségüket, és teszik őket pszichopatákká, esetleg extrém esetekben könyörtelen gyilkosokká.
De nem spoilerezek, elvégre a Kamaszok az elején pont úgy játszik el velünk, hogy kétségek között tart. Az Owen Cooper-féle Jamie-ből sose néznénk ki, hogy ennyire rettenetes dologra képes volt, a gyerekszínész pedig zseniálisan hozza a szipogó, sokkot kapott kisfiút. Ez az alakítás akkor válik komplexszé és igazán értékelhetővé, amikor a harmadik részben a kisfiú helyett kibújik Jamie-ből az általa férfiasnak vélt jelleme, és az Erin Doherty által játszott pszichológusnővel mentális gimnasztikáznak, csak éppen egymás ellen. Doherty érzékeny alakítása, a nyomozók, az Ashley Walters-féle Luke Bascombe és Faye Marsay Misha Frankjének végtelen elszántsága, letisztult jelleme teszik felejthetetlen néznivalóvá ezt a produkciót. Már ha nem számítjuk a vágás nélküli, technikai szempontból zseniális és a történetvezetéshez, karakterépítéshez is sokat hozzáadó manővert az alkotók részéről.
Lassan tényleg kijelenthető, hogy amiben Stephen Graham benne van, és olyan oroszlánrészt vállal benne, mint jelen esetben az írás, abba mindenképp érdemes időt ölnie az embernek.
A szigorú, de azért szerető apát alakító brit színész egész egyszerűen brillírozik, az egyik legjobbját hozza Stephen Graham, szuperlatívuszok nélkül nem lehet róla beszélni, főleg, ha még hozzávesszük azt a hirtelen, roppanásszerű összezuhanást, amit az általa hozott Eddie részéről látunk az első epizód végén. Ahogy apa és fia egymás mellett sírnak, a Kamaszoknak csak az egyik megrázó pillanata a nagyon sok közül. Britannia durván lecsapott ránk ezzel a sorozattal, és bizony a Kamaszok azoknak a lelkét is szét fogja cincálni, akiknek kötélből vannak az idegeik. Garantálom.
Abba bele lehet kötni, hogy a hideg-rideg, kékes, „brit” szűrőt azért rárakták a Kamaszok készítői a kamerára, biztos, ami biztos. Ami stilisztikai döntés a részükről, hogy vizuálisan is aláfessék a hangulatot. De azt kell hogy írjam, hogy túl sok szükség nem volt rá. Enélkül is
rettenetesen depresszív lett volna a végeredmény.
A Kamaszok ugyanakkor elkerüli a műfajra jellemző kliséket, nincsen túl sok szomorú betétdal, sem pedig tárgyalás az utolsó részben. Ehelyett a főszereplő család szemével látjuk, milyen az, amikor egy tag kiesik a megszokott környezetből. Stephen Graham ekkor teljesedik ki leginkább, az a befejező snitt a gyerekszobában olyan erejű, hogy utána, amikor az ember kimegy az utcára, kicsit ténylegesen sötétebben látja a világot és az embereket onnantól. Mert a szörnyek köztünk járnak, és néha angyalarcot hordanak.
9,5/10
A Kamaszok (Adolescence) szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon