A Disney továbbra is futószalagon szállítja a legnagyobb meseklasszikusok élő szereplős feldolgozásait. Ilyen kezelést kapott mostanában a Pinokkió, A kis hableány, de Mufasa címmel még Az oroszlánkirályhoz is jött egy olyan spin-off, aminek már a híre is fejvakarásra késztette az embert. Ezekben a filmekben Gepettóként bevetette az egeres cég Tom Hankset, rámentek a megdöbbentésre azzal, hogy Ariel eljátszását fekete bőrű színésznőre, Halle Bailey-re bízták, de a popkultúrában betöltött jelentőségüket tekintve így is lelketlen és abszolút megkerülhető filmek kerültek a vászonra.
Nem véletlenül írtam az elején, amit. Élő szereplős Disney-feldolgozásra most már menetrendszerűen olyan élmény lett beülni, mintha egy rideg-hideg gyárban készült terméket tesztelne az ember. Az új Hófehérke-film, amelyet idehaza március 20-án mutattak be, újfent valami hasonló lett. Csak talán még az eddigieknél is rosszabb próbálkozás. Rosszabb, mert a készítők úgy döntöttek, hogy vélhetően a korszellemnek behódolva durván átírják a nagy klasszikust.
A Hófehérke és a hét törpéről, az eredeti rajzfilmről tudni érdemes, hogy ez volt a Disney első egész estés rajzfilmje, a David Hand által rendezett, 1937-es alkotás a Grimm fivérek 53. meséjét dolgozta fel. Ezt szedi most ízekre A csodálatos Pókember 1-2. rendezője és a forgatókönyvet jegyző Erin Cressida Wilson, akinek a legutóbbi értékelhető munkája talán a 2002-es A titkárnő. Azóta az írónő A lány a vonatont leszámítva nem igazán tudott semmi említésre méltót alkotni.
Az új Hófehérke-film az alapjaitól kapja szét a főszereplőt, akit ezúttal a kolumbiai és kelet-európai felmenőkkel rendelkező Rachel Zegler alakít. A sztori 2025-ös verziója már a bemutatása előtt jókora hullámokat kavart a médiában, egyrészt támadták amiatt, mert a 23 éves színésznőnek a mesekaraktertől eltérően kreol a bőre, és nem hófehér, mint ahogy a neve utal rá. Másrészt Zegler sokak fülében szélsőségesen csengő kijelentései is rosszul csapódtak le.
Kitérek még rá, hogy mennyire lett feminista kiáltvány az új Hófehérke, de először is arról ejtenék pár szót, hogy Hófehérke eredetsztoriját kicsit esetlenül, de azért egészen ügyesen faragták újra Marc Webbék. Köszönhetően annak, hogy a Disney-hercegnőnek ebben a filmben
amiatt lett Hófehérke a neve, mert születésekor éppen hatalmas tél és hóvihar tombolt. Aranyos és okos megoldás, meg kell hagyni.
Sajna a többi változtatás már nem annyira állja meg a helyét, többek között az sem, hogy a herceget kihagyták a történetből, helyette Hófehérke szívszerelme egy jószívű gazfickó, bizonyos Jonatán (Andrew Burnap), aki lop a gazdagoktól, és odaadja a szegényeknek, és bandájával az erdőkben bujkál. Kár volt a készítőknek behozniuk a törpök mellé egy másik, férfiakból álló bandát is és idekeverni kimondatlanul a Robin Hoodot. A központi románc, ami Rachel Zegler Hófehérkéje és az Andrew Burnap-féle Jonatán között kialakul, amúgy is egészen esetlen és kínos, maníros és megjátszott pillanatokkal teli. Persze a filmből nem lógnak ki annyira ezek az ügyetlenkedések, mert maga a Hófehérke is olyan többnyire, mint egy rosszul elsült, otromba paródia.
Rachel Zegler hiába alakít korrektül, vele szemben Gal Gadot egyszerűen rémes. Hófehérke gonosz és rendkívül hiú mostohaanyja, a királynő szerepében az egykori Wonder Woman látványosan szenved, és azt leszámítva, hogy öreg boszorkányként sikerül neki egyetlen értelmes jelenetet összehozni, az egyszeri nézőnek bizony könnyen eszébe jut, hogy ideje lenne valakinek szegény Galt visszapenderítenie a Halálos iramban-franchise-ba, mert a színészi képességei alapján oda való.
A látványt tekintve a Hófehérke amolyan celluloidhulladék. A kastély és a királyság rettenetesen festenek, egyedül akkor tátjuk el egy picit a szánkat, amikor Rachel Zegler karaktere elveszik az erdőben, és ott felbukkan egy pillanatra a Grimm fivérek horrorisztikusabb hangvétele. Aztán jönnek az aranyos, de bénán animált, Hófehérkének segítő állatok, és még csodák csodájára a hét törpe is képes némi érzelmet belecsempészni az amúgy üresen kongó, szívtelen és lélektelen filmbe,
de Tudort, Vidort, Morgót, Szundit, Szendét, Hapcit és Kukát olyan CGI-jal álmodták vászonra Webbék, hogy ki akartam kaparni tőlük a szemem. Kuka simán lophatta volna a show-t, de el tudom képzelni, hogy ha kisgyerek látta, megijedt szerencsétlentől.
Néhány klasszikus dalt megtartottak, és behoztak a készítők jó pár újat, ám minden eredeti ötlet, tényleg mindegyik rosszul sül el a filmben. Az éneklős-táncolós jelenetek gyorsan kiszöknek a fejünkből és a fülünkből, nem hoznak dallamtapadást. Valamint az sem bizonyul jó húzásnak, hogy a bevezetéshez hasonlóan a befejezést is átírják Marc Webbék. Ennek köszönhetően kapunk egy olyan Hófehérkét, akinek most már nincs szüksége hercegre ahhoz, hogy visszafoglalja birodalmát, és bár a „szépség belülről fakad”-üzenetet megéri a nézőknek magukkal vinniük, a két egymással viaskodó nő végső párharca megint csak esetlennek érződik. Igen, a királynő halálát is megmásítja az új Hófehérke, ez az a pillanat, amikor ha pontokba szedném egy listán, nem férnének ki egy A4-es lapon a film kolosszális hibái.
Lehet, hogy magára az új Hófehérkére két hét múlva emlékezni sem fogok már, hogy láttam, a rémisztően és felkavaróan megalkotott törpék itt-ott még az én rémálmaimban is eljönnek majd. Nem erre számítottam egy élő szereplős Disney-feldolgozásnál. Inkább legyen szolgai másolat, mint egy ennyire rosszuleső fércmunka. Pedig nem vagyok híve a „Ctrl C + Ctrl V”-megoldásnak, de ennél a gyalázatnál még az is lehet, hogy szórakoztatóbb lett volna. Főleg, ha még érzelmet is sikerül belecsempészniük a készítőknek a végeredménybe. Itt nemigen jött össze.
2/10
A Hófehérke szinkronnal nézhető meg a hazai mozikban.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon