Melyik volt előbb, a terrorizmus vagy Hollywood?

A kilencvenes évek popcornmozijai már nem egyszer végigvitték szeptember 11-e koreográfiáját. Alienek, dinoszauruszok, természeti katasztrófák, terroristák, magányos gyilkosok csaptak le váratlanul Amerika békés népére. A pusztítás egyre realisztikusabb formákat öltött, még több speciális effekt és digitális csillagromboló kereste a nézők kegyeit. A Drágán add az életed! három epizódjában a sármos Bruce Willis hárította ugyan a válogatott terrortámadásokat, de minden idők legtöbbet kaszáló filmje, az Oscar-díjakkal elhalmozott Titanic is a békés nyárspolgárra leselkedő váratlan megsemmisülés motívumát vitte tökélyre.

A harag napja

A szeptember 11-i katasztrófa után egyértelmű volt a párhuzam a tévében nézők milliói által végigkövetett terrortámadás és a hollywoodi filmek csúcsjelenetei között. Gigantikus méretek, a kötelező pirotechnika, ártatlan áldozatok. "A filmek kidolgozták a pusztítás koreográfiáját, ezek az emberek pedig lemásolták", állította még 2001-ben a merénylőkről Robert Altman amerikai rendező.

Látvány tekintetében mi sem elégíti ki jobban agresszív fantáziáinkat, mint egy dupla fallikus szimbólum, a World Trade Center porba zuhanása. A lángba borult irodaház tömege mellett a perjeként aláhulló emberi testek pedig új dimenziót adnak a mindennapi életnek. Persze volt még két másik repülő is, de a kollektív tudatba az ikertornyok látványgazdag megsemmisülése égett bele igazán, nyilván az élő, egyenes tévéközvetítés miatt is.

Scwarzenegger kezében megáll a bozótkés

Hollywood szeptember 11. után magába szállt, és szégyenlősen hallgatott. Még 2005-ben is felháborodásra adott okot, mikor Maggie Gyllenhaal, A titkárnő című film szereplője Amerika felelősségét pedzegette. Elhalasztották a mára környezettudatos kormányzóként parádézó Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Az igazság nevében című akciófilm bemutatóját, és a film később csak átdolgozott formában kerülhetett a mozikba. Az eredeti változatban tűzoltót alakító Schwarzenegger családja egy arab terroristák által felrobbantott felhőkarcolóban veszti életét. A bátor kisember pedig bosszút áll az igazság nevében.

Leállították a Titanicot jegyző James Cameron gépeltérítőkről szóló filmjének előkészítését is, és Jackie Chan sem robbanthatta fel a World Trade Centert a Nose Bleed című filmben. Hollywood visszavonulót fújt, Ázsia elkezdett felzárkózni, míg Los Angeles filmesei a csökkenő bevételekről siránkoztak, és a filmkalózok hajkurászásával szórakoztatták magukat.

Az első fecskék

Egy évvel a tragédia után tizenegy rendező fogott össze, hogy az akkor egyetlen elképzelhető játékfilmes forma, a rövidfilm keretein belül elmondják, mit éreznek. A 11'09'01- Szeptember 11 című szkeccsfilm alkotói között olyan neveket találunk, mint Amos Gitai, Claude Lelouch, Ken Loach vagy Sean Penn (egyébként Loach rövidfilmje kapta a 2002-es Velencei Filmfesztivál legjobb rövidfilmnek járó FIPRESCI-díját). A változó esztétikai értékű rövidfilmeket az áldozatok iránti alázat és az érzelmek szűrőként való használata jellemzi. Semmi politika.

Néhány tévéfilmes próbálkozást leszámítva a rendezők évekig csak a dokumentumfilm és a rövidfilm műfajával voltak képesek reagálni az eseményekre. Az egyik legkorábbi, 2002-es amerikai dráma, a Telling Nicholas azt meséli el, hogyan képes egy család elmondani egy kisfiúnak, hogy édesanyja a World Trade Center támadásakor meghalt. Kivételnek számít még a The Time We Killed című 2004-es nagyjátékfilm, amely Európában FIPRESCI-díjat is nyert, vagy egy 2003-as német dráma, a September.

Kóla, puska, World Trade Center

Michael Moore a Fahrenheit 9/11-el jött ki nem sokkal az amerikai elnökválasztás előtt, amiben Bush felelősségét kutatja, és az események háttérben az olajért folyó küzdelmet sejti. 2007-re várható a Fahrenheit 9/11 és fél, amiben Moore a támadás utóhatásait dolgozza fel. A republikánusok rémének manipulatív filmjéhez képest viszont alig szólt valamit az On Native Soil című dokumentumfilm. A Kevin Costner narrálásával készült film a műfaj határain belül maradva végzi el ugyanazt a munkát, mint a Fahrenheit 9/11.

Óvatos heroizmus

9/11 játékfilmes feldolgozása arányaiban minden, Amerika történelmét átíró eseményhez képest jóval később indult el. Vietnamot annak idején könnyebb volt megideologizálni, és három év elég volt az első nagy filmes feldolgozások megszületéséhez. A játékfilm már állásfoglalást jelentene, de a rendezők továbbra sem találják a fogást a a 2001-es terrortámadáson. Persze már a hallgatás is egyfajta véleménnyilvánítás, és jellemző, hogy az idén mozikba került két nagyformátumú film, Greengrass United 93-asa és Oliver Stone World Trade Centere sem politizál.

Még Oliver Stone, a nagy összeesküvés-elméletek (JFK, Nixon) kiötlője is inkább fejet hajt a hősök és az áldozatok előtt. Meg a nézői igények előtt: Amerika - mert ha nem is vallja be, a World Trade Center egyértelműen belföldi fogyasztásra készült - még öt évvel a tragédia után is gyászol. Ha holmi lepleket rántana le a hatalom kétes ügyeiről, csak ellentmondásos érzéseket váltana ki nézőiből. Így hát Stone 9/11-es filmje romok alatt rekedt tűzoltókat énekel meg patetikus hangvételben. És valóban, mozija pátosszal teli és giccses.

A terrorista is ember

Nem így Paul Greeangrass, aki úgy dönt, a tragédia sokkal szemléletesebben mesélhető el egy váratlanabb szempontból. Illetve többől. A United 93-as, akár a WTC, kinti-benti szemszögek közt váltogat, azonban nem bömbölő rendőrfeleségeket mutat lesminkelt premier plánokban, hanem katonákat és légiirányítókat, akik teszik a dolgukat, majd az ablakukból látják a világkereskedelmi központba csapódó gépeket és előttük a kijelzőn a másodperceken belül bekövetkező tragédiát.

Greengrass hősei nem makettdíszletek közt botorkáló mívesre kormolt tűzoltók, hanem azok az utasok, akik "csak" a saját életüket féltik, meg terroristák, akik szintén inkább szánalomra méltó, rettegő vadállatok, mint a gonosz földi másai. És noha Greengrass történetének jóval több esélye lehetett az ízléstelen érzelgősségre, még a szeretteiknek telefonáló utasok utolsó mondatai alatt sem jut eszünkbe, hogy ezzel vádoljuk. Riasztó a bizonytalanságérzetünket minden pillanattal csak fokozó dokumentarista stílus, és a színészek realista játéka élesen szembeállítja a filmet a maníros World Trade Center-beli héroszokkal.

Vissza a látványba

Amerikának viszont akkor is a Stone-Nicolas Cage-féle hősködés kell, sőt, még az ottani kritika sem meri egyértelműen felvállalni, hogy amit lát, vérciki. Inkább azt hangsúlyozza, milyen fantasztikus is az összeomlás jelenete a film első felében. Tény, hogy az ikertornyok leomlását először látjuk belülről, és ez valóban látványos - már 2001-ben is az volt. Úgy tűnik, a téma igazi, színvonalas "testközeli" ábrázolása még várat magára.

Árnyaltabb darabok már a szeptember 11-e előtti filmek között is akadtak. Az 1999-es Fight Club főszereplője a saját Ikea-katalógusából berendezett lakását robbantotta fel, ami őszintébben fejezi ki a közönség vágyát a pusztulás képei után. A fináléban pedig egy felhőkarcoló is megsemmisül.

A poszt-9/11 filmek mellett még a Mátrixban kifulladt Wachowskiék próbálkozása is érdekes lehet. A földalatti ellenállókhoz vonzódó fivérek pozitív hősnek tették meg a V mint Vérbosszú terroristáját. A filmben a terrorista, mint elegáns, művelt úriember jelenik meg. Hiszen álarcot hordani, balhézni és az újságok címlapjára kerülni menő dolog.

A forgatókönyvíró Wachowskik a bárgyú tálalás ellenére legalább azt észrevették, hogy nem csak a névtelen áldozatok emléke jellemzi a terrortámadást. A film szerint egy jól sikerült terrorakció felér egy performansszal, a mutatványnak javára válik, ha használja a hollywoodi filmek grandiózus gesztusait.

A terror nem a halottakhoz szól, hanem az élőkhöz, akiket legjobban az erőteljes vizuális illusztrációval lehet sakkban tartani. Az amerikai film pedig máig képtelen volt méltó választ adni az ötleteit kivitelező gyilkosoknak. Emléket állítottak a hősöknek, megmutatták mindkét oldalon az emberi tragédiát - lefutották a kötelező köröket.