Hollywood szerint ilyen a világ

La Teta Asustada

Mundruczó Kornél  úgy vélhette, hogy fiatal magyar rendezőként soha nem kap Oscar-díjat, ezért bátor és kalandos lépésre szánta magát: Peruba költözött és álnéven, ráadásul női álnéven kezdett filmet csinálni.

A trükk sokakat megtévesztett, olyannyira, hogy a Szomorúság teje (La Teta Asustada) című filmje díjak egész sorát nyerte tavaly, többek közt Arany medvét is kapott Berlinben. Minket azonban nem vezet meg a trükkös rendező.

Amikor az esztétizált, ugyanakkor üres és rideg képeken feltűnt a perui lány, akinek anyját durván megerőszakolták, a traumatizált lány pedig védekezésül egy krumplit rakott a puncijába, már tudtuk, ki ül valójában a rendezői székben.

A konfliktus abból adódott, hogy amint az érzéketlen orvos megállapította az egyik jelenetben, a krumpli egyrészt csírázásnak indult, másrészt elszaporodtak benne a baktériumok is, ami fertőző.

A szimbolikus képekkel kitapétázott, fojtott hangulatú filmben időnként vad érzelmek törnek ki, egyszer például mintha a nagybácsi is meg akarná erőszakolni a lányt, de szerencsére végül mégsem. Mundruczót az is lebuktatja, hogy csakúgy, mint az operafilmjében, itt is végig fülsértő hangon énekelget a főszereplő.

Végül a lány minden átmenet nélkül kioperáltatja magából a krumplit, és bizakodva néz bele a jövőbe. (Földes András)

A próféta

Az egyik legjobb börtönfilmmel állt elő a Cannes-ban és a BAFTA-n is díjazott Jacques Audiard, ami dokumentumfilmesen hiteles, az Isten városához hasonlóan pörgős, és emberi mint a Remény rabjai. Hat év börtönt kap Malik, a 19 éves, analfabéta arab srác, aki nagyon rosszul néz ki a börtönben, ráadásul rögtön megtalálják a legkeményebbek. A börtön szabályait lassan tanulja csak meg Malik, de amikor már minden leckét fel tud mondani, saját bizniszt kezd építeni, majd a börtönben beálló komoly konfliktusok között lavírozva átveszi az irányítást. (Valuska László)

A fehér szalag

Michael Haneke Aranypálmát nyert Cannes-ban A fehér szalag című, a fasizmus alapjairól szóló filmjével, amit egyébként az Európai Filmakadémia a legjobb filmnek választott, emellett a rendezőt és a forgatókönyvet is a legjobbnak ítélte. Az első világháború előtt vagyunk 1913-ban, egy protestáns német faluban, ahol gonoszság és pusztítás uralkodik. Michael Haneke Aranypálma-díjas alkotása a fasizmus eredetét kutatja, hosszan, 144 percben, fekete-fehérben, nyomasztóan, írtuk kritikánkban. A rendező szerint a 20. század azért lett olyan erőszakos, kegyetlen, embertelen és feldolgozhatatlan, mert ilyen az emberiség fejlődése. Reménytelenül erőszakos és hazug világunkban Haneke nem tesz rendet, két fiatalt boldoggá tesz, hogy megmutassa, mennyire borzalmas lesz utána családban élni, állandóan tekintéllyel nevelni és erővel. A fekete-fehér kisvárosban csak gomolyog a feszültség, emberek sérülnek, halnak meg, mert a gyerekek bosszút állnak az apák bűneiért. (Valuska László)

El secreto de sus ojos

Ne olvasson tovább, ha a biztos Oscar-befutókra kíváncsi, mert az El secreto de sus ojos (kb: A titok a szemeikben) című argentin film túl összetett ahhoz, hogy ebben a versenyben díjazzák.

Bár krimi, nem csak a lövöldözés hiányzik belőle, de a bravúros nyomozás is. A biztos képleteken nevelkedett zsűrit még jobban összezavarhatja, hogy a film lassú folyású, mégis rettentő izgalmas.

És hogy biztosan kiessen a versenyből: az események csak látszólag forognak egy bűneset körül. Míg a felszínen egy lány gyilkosának kézre kerítése a téma, a sztori valójában egy fiatal de magas beosztású rendőrnő és egyik nyomozója közt felizzó, titkolt szerelemről szól. Amely azonban annyira titkolt, hogy sem szavakban, sem tettekben nem jelenik meg, a rendező szinte még a néző előtt is rejtegeti a dolgot.

A kimondhatatlan, kínzó  és felkavaró érzés annyira közel áll viszont a tangó fojtott szenvedélyén nevelkedett argentin közönséghez, hogy az El secreto de sus ojos lett 2009 legnézettebb filmje a dél-amerikai országban. A népesség öt százaléka, 2 millió ember akarta elmerülni a sehova nem vezető, fájdalmas epekedés hullámaiban.

A sikerhez hozzájárult, hogy a film, ahogy említettük, krimi, és csak ritkán torkollik szentimentális jelenetekbe. Még sosem láttam argentin filmet, de Juan José Campanella rendezése alapján az argentin mozi a spanyol és a francia film keverékének tűnik, igazi európai alkotásnak. Sajnos az utolsó két percben beszűrődik némi amerikai hatás, pedig addig azt gondoltam, hogy az argentin film a világ legjobbjai közt van. (Földes András)

Ajami

Az arab, a zsidó, meg a keresztény. Ez most nem egy kínos Móricka-vicc eleje, hanem a Cannes-ban Aranykamerával jutalmazott (és 12 másik díjat is bezsebelő) Ajami alapfelállása, a helyszín ugyanis Jaffa azonos nevű, hírhedt kikötője. A pokol konyhája, „kis New York”, kultúrák olvasztótégelye és egyéb közhelyek. A két rendező, Scandar Copti és Yaron Shani testközelből szívta magába a szomszéd kertjébe szemetelős, mindennapi arab-izraeli konfliktust: Copti palesztin, Shani zsidó. Viszont pont emiatt tudják mesterien bemutatni a különböző etnikumú és vallású emberek bonyolult kapcsolatrendszerét.

Az Ajamiban több kis sztori gabalyodik össze: van itt maffiabosszútól kezdve tiltott Rómeó és Júlia-szerelemig minden. Nasri (Fouad Habash) és Omar (Shahir Kabaha) a helyi haduraktól rettegnek, mivel egy rokonuk korábban megsebesítette az egyik martalócot. Malek (Ibrahim Frege) illegális bevándorlóként naponta kockáztatja az életét, de kell neki az étteremi meló, mert az anyja súlyos beteg. A tulajnak van egy dögös lánya, Hadir (Ranin Karim), de soha nem jöhetnek össze: Malek muzulmán, a lány keresztény. A palesztin Binjnek (akit a rendező, Scandar Copti alakít) viszont zsidó csaja van, de nem tud megpattani Ajamiból, a hely mindig visszahúzza. Dando, a tökös zsidó zsaru (Eran Naim) pedig Mulder ügynököt megszégyenítő megszállottsággal keresi az eltűnt tesóját.

A megkapó sorstragédiák ellenére az Ajaminak úgy 10 százalék esélye van a legjobb külföldi film kategóriában, mert itt tavaly még a szintén izraeli Libanoni keringő sem tudott Oscart nyerni. Az ilyen típusú alkotásokat inkább Cannes-ban és Berlinben szokás díjazni, mint 2002-ben a Deus ex Machinát és 2008-ban a Citromfát. (Szűcs Gyula)