Ember így még soha nem haldokolt

2010.05.19. 12:58
Javier Bardem úgy haldokolt, ahogy csak kevesen tudnak, Inarritu helyenként átlátszó trükkökkel, de könyörtelenül kifacsart minden szeretetet és fájdalmat a szívekből a Biutiful című filmmell Cannes-ban.

A világ legszomorúbb filmjét próbálta meg elkészíteni a szomorú filmek szakértője, Alejandro Gonzalez Inarritu, és sikerült neki. Pedig életünkben először a rendező ellen voltunk, azt szerettük volna, hogy ne csinálja ezt velünk végig. A 147 perces Biutiful könyörtelen, Javier Bardem meg úgy játszik, mintha tényleg meg kellett volna halnia. Inarritu a Bábel után már mondogatta, hogy következő filmjében egy központi karakter lesz, egy városban, meg lesz lineáris történetvezetés és spanyol nyelv is. Megkaptuk: szívszorítgatás az apaságról, az apa hiányáról.

Alejandro González Iñárritu és Javier Bardem
Alejandro González Iñárritu és Javier Bardem

Senkinek sem ajánljuk ezt a filmet. Javier Bardem túl jó, és Inarritu könyörtelenül bevasalja a fájdalmat rajtunk. Közben pedig mindenkinek ajánljuk, akinek nincs szíve, vagy ha van, akkor azt még ember nem érintette meg. A Korcs szerelmek, a 21 gramm és a Bábel utan a Biutiful Alejandro Gonzalez Inarritu első filmje korábbi állandó forgatókönyvírója, Guillermo Arriaga nélkül. Egy kétgyermekes apa rákos lesz, erről szól.

Az útleírásokból kimaradó Barcelonában játszódó történet az apja emlékével és sírjával vívódó Uxbalról (Javier Bardem) szól, aki szerelmesen vív kibírhatatlan, piás feleségével, a nagy orrú, de tehetséges Maricel Alvarezzel, és próbál jó apa lenni. De munkája alig, feketék illegális utcai árusítását és egy kínai menekültekből álló csoport dolgait menedzseli az utcáról, ahol ő is felnőtt. A rendező itt tér vissza legjobban és kicsit talán feleslegesen saját elbeszélői stílusához, több kevésbé fontos karakter vázlatos történetét isépíti, amik közül az egyik egy érthetetlen és felesleges kínai melegszerelem.

Egy színésznek valószínűleg hálás feladat a haldoklás, mert miközben testi és lelki szélsőségeket mutat be, még a néző is vele tart az úton, már ha ügyesen dolgozik. Javier Bardemnek van rutinja benne, ahogy azt A belső tengerben is bizonyította. Most csendben, fogcsikorgatva morzsolódik össze a ráktól, és szinte úgy fogy el a teste, ahogy a kislánya szeméből a csillogás, észrevétlenül. Nagy szerepajándék eljátszani szegény Uxbalt, majd jövőre az Oscarnál figyelni kell erre. A sajtókonferencián a szomorú Javier elmondta, hogy készült a szerepre, már amennyire egy gyengédséggel, részvéttel és megbocsátással teli karakterre fel lehet készülni. Ami külön nehéz volt a feladatában: megbocsátásra lelni, mert ez hiányzik a világunkból.

Szenegáliak és kínaiak élnek megtűrten vagy tiltottan Barcelona félreeső részén az El Ravalban, és akikkel a város nem akar, nem is tud mit kezdeni. Így az intim történet mellett rögtön egy társadalmilag és politikailag is érzékenyebb keretbe helyezte az ezekben a körökben mozgó Uxbalt a rendező. Ilyen Barcelona nincs, legalábbis a moziban, mert minek mutogassák a borzalmakat. Inarritu 17 évesen látta először a várost, amikor egy teherhajón dolgozott takarítóként.

A mexikói olyan bűvész, akinek minden trükkjét ismerjük, sőt készülünk rá, de arra mondjuk nem, hogy majd a holt lelkek megjelennek, mert Uxbal képes velük beszélni. Arra végképp nem, hogy amikor a kislánya megérti apja haldoklását, akkor Inarritu modorosan felerősíti a közös szívdobogásukat. A film egy pontján kikapcsolt a reflexió, mentünk bele a halálba mi is, ez nagy dolog. Tőlünk is, de főleg a rendezőtől, mert a moziba az élményért megyünk. Vannak, akik könyörtelenül facsarják a néző szívét, mert valakinek ez kell.

A film bensőséges élményt nyújt, a néző megrettenhet tőle, mondta a sajtótájékoztatón Inarritu (a sajtóanyagban azt írja: Yes, Intimacy as the new Punk), de az a cél, hogy  rámutasson, mennyire eltávolodtunk egymástól. Az emberek ugyanis képtelenek  elfogadni az öregedést és a halált.