Lerágott csont húszmillióból?

Csakhogy az ötlet nem teljesen új, supercut néven évek óta ismert mémként működik videómegosztó oldalakon, az alapötletet újra és újra feldolgozzák lelkes amatőrök. Csak a YouTube-on több mint 1700 supercut-videó érhető el, amelyek mind ugyanerre a sémára épülnek, más filmek részleteiből raknak össze gyors vágásokkal parodizálják ki az agyonhasznált kliséket és a minden második filmben elhangzó közhelyes mondatokat. Még egy portál is indult az ilyen videóknak, a Supercut.org.

Pálfi projektje a méretével mindenképpen kiemelkedik a műfajból, mivel 1400 snittből áll össze – a Wired supercut-jelenséget bemutató tavalyi összeállításában pedig azt írja, hogy az ilyen videóknak csupán 5 százaléka tartalmaz 300-nál több vágást. A rendező a kísérletezgetéssel is elkésett, Tom McCormack amerikai filmkritikus cikke egyenesen a hatvanas évekig vezeti vissza a supercut gyökereit. Pálfi nem is feltétlenül a supercutokkal akar versenyezni, inkább újat próbál mutatni a műfajon belül azzal, hogy nem ismétléses poént épít, hanem más rendezési elv, egy új forgatókönyv szerint vág. Magyarul nem azt vágja ki mindenhonnan, hogy "mennyi az idő?", viccet csinálva a dologból, hanem az egyikből azt, hogy "mennyi az idő?", a következőből az, hogy "fél kettő", és így tovább.

Akik megszálottságból vagdosnak

A műfaj első igazán híres darabjának Christian Marclay 1995-ös Telephones című, hét és fél perces kisfilmjét tartják, ami fekete-fehér hollywoodi filmek telefonálós jeleneteiből rak össze egy új történetet. Ez a film lehet Pálfi filmjének előképe, de amíg Marclay kisfilmjében a sztori megragad a poén szintjén, addig a magyar rendező valódi történetet mesél el, és érzelmeket is sikerül átadnia.

A teljes mértékben webes, amatőrök által készített supercutok ideje a YouTube hódításával, 2008 körül jött el, a Knowyourmeme mémportál kutatása szerint az első ilyen a valóságshow-k agyonhasznált frázisát – nem azért jöttem, hogy barátokat szerezzek, hanem hogy nyerjek – figurázza ki.

Aztán jött a Lets enchance remix, már több mint egymillió nézőnek megmutatva, hogy milyen csodálatos képjavító eljárások léteznek a filmesek fantáziájában. Innen aztán nem volt megállás, jöttek sorban a forgatókönyvírók agyonhasznált kliséit kifigurázó montázsok:

A vicceskedő kifogás arra, hogy miért nem osztunk meg valakivel egy titkot: ha elmondanám, utána meg kellene hogy öljelek.

A mobilkorszak eljövetele óta minden akció- és horrorfilmben kötelező feszültségfokozó: nincs térerő!

Az Óz klasszikus sorára visszautaló felismerés, miszerint már nem vagyunk Kansasban.

És persze az elmaradhatatlan, színpadias, hosszan elnyújtott, elkeseredett  „Neeeeeeeeeeeeem!”

A műfajon belül külön alműfajjá vált egy filmből összeválogatni egy jellemző mondatot vagy kiszólást, például a Ponyvaregény káromkodásait, a 24-ből Bauer ügynök „Damn it!”-jeit, vagy a Lost hat évadából Hurley „Dude!”-jait. Aki ismeri a filmet és a sorozatokat, jól tudja, milyen sziszifuszi munka lehetett a több száz mondattöredéket összevágni. A supercut-vágók áldozatos munkájának hála tudhatjuk meg azt is, hogy Natalie Portman állandóan sír a filmekben, Brad Pitt pedig folyton eszik. A legújabb trend az ismert slágerek szövegének összevágása szavanként filmjelenetekből, Lionel Ritchie Hello-ja például különösen jól sikerült próbálkozás.

A supercut-filmek közös jellemzője, hogy a céljuk általában a szórakoztatás, a készítőik rengeteg időt és energiát ölnek az összevágásukba, viszont mindezt lelkesedésből, ingyen teszik. Ha megtudnák, hogy Pálfi ugyanerre mekkora állami támogatást tett zsebre, elképzelhető, hogy valami ilyesmit üzennének neki:

Ők nem csak szórakozásból vagdosnak

Pedig a Final Cut - Hölgyeim és Uraim mindössze húsz millió forintból készült el, ami egy átlagos magyar mozifilm költségvetésének mindössze öt százaléka. Igaz ehhez a filmhez nem kellett operatőr, nem kellettek színészek, se sminkes, se világosító, nem kellett helyszínt foglalni, és jelmezre is viszonylag keveset költöttek.

Pálfi az azóta már tulajdonképpen megszűnt Magyar Mozgókép Közalapítványtól és a Nemzeti Kulturális Alaptól kapott támogatást a projekt megvalósítására, de a szponzorok közt van még többek között a Focus Fox utómunka stúdió is.

A Final Cuton a stáblista szerint öt vágó és hat vágóasszisztens dolgozott, rajtuk kívül még hangmérnökök és fényelők foglalkoztak a filmmel, volt még pár asszisztens, akik közel ötszáz filmet digitalizáltak és szkripteltek, azaz kategorizáltak jelenetenként aszerint, hogy ki tűnik fel, és mit csinál éppen a képen. Voltak még páran, akik a bedigitalizált filmek adatbázisát tartották rendben, a zenéket is külön szakember válogatta, és persze profi és nagyon látványos főcím és stáblista is készült.

Információink szerint egy magyar nagyjátékfim vágási költsége körülbelül kétmillió forintba kerül, a hangmérnöki utómunka és a főcím elkészítése legfeljebb még egyszer ennyi költséget jelent. Persze itt egy néhány órányi nyersanyagból készülő film vágási költségeiről van szó, amellyel általában egy vágó és egy vágóasszisztens is elboldogul, ennél azért a Final Cut sokkal több vágási munkát igényelt.

Az ötszáz filmet tartalmazó digitális adatbázis felépítésének költségét azonban még megbecsülni is nehéz, függ attól, hogy milyen részletesen szkriptelték az alkotásokat, és hogy milyen adatokat kellett felvinni a digitalizálással párhuzamosan. Az általunk megkérdezett iparági szakértők párszázezertől pármillióig saccolták ezt a költséget.

Pálfi György kérdésünkre azt mondta, hogy több mint húszan dolgoztak az alkotáson, a forgatókönyvíróval már két éve dolgoznak intenzíven a projekten, de mindent összevetve húsz ember egy éves munkája van a produkcióban.

"Ha így számolunk a húszmillió forint egy húsz fős stáb egy éves munkájáért egyáltalán nem sok, és ugyan imádom a filmkészítést, és a körülöttem dolgozók is mind megszállottak, mégsem akartam szívességet kérni tőlük. Nekik ez a munkájuk, ebből élnek, nem csupán lelkes amatőrök, ezért ha valamire felfogadom őket, akkor azt ki is szeretném fizetni" - tette hozzá Pálfi.