Szabó István árnyéka önmagának

Szabó István filmjét - ami Hinter der Tür, azaz Az ajtó mögött címet viseli - Berlinben jelenleg hat helyen a legnagyobb mozik adják. A film német koprodukcióban és főleg német pénzből készült (az 1,75 milliárd forintos költségvetés hatvan százalékát fizették), így nagy kritikai figyelem kísérte a bemutató után. A németek az 1980-as filmje, a Bizalom óta, ami Grand Prix-t nyert a berlini fesztiválon, jól ismerik és szeretik a magyar rendezőt. (Az Index kritikája itt olvasható, a pesti bemutatóról itt írtunk.)

Robert Cherkowski, a Filmstarts.de kritikusa írását Szabó 80-as éveinél kezdi és méltatja a
rendező akkori vadságát, hangsúlyozza, hogy Szabó úgy tudott vad lenni, hogy közben képes volt tárgyilagos is maradni. De ezt csak azért teszi, hogy eljusson odáig, hogy „az egykori mesterrendező eljátssza ezzel a filmmel reputációja egy részét.” Szerinte „Szabó a 80-as évekbeli filmjeivel túl korán találta meg tiszta és harsány hangját, így a Szembesítés és a Csodálatos Júlia-filmek árnyékuk a korábbi alkotásoknak. Új dobása, az Ajtó pedig a nemzetközi női gárda és az adaptáció alapjaként szolgáló Szabó Magda-regény ellenére is csak csalódás. ”Mivel a cselekmény csak egyetlen utcában és Magda házában zajlik, elkelt volna egy kicsit több vizuális- és elmesélői rafinéria” - véli. A film díszletét egy tévéfilm díszletéhez hasonlítja, és nem üdvözli a televíziókban megszokott féltotál beállításokat sem. Szerinte a film szemmel láthatólag már a forgatókönyvnél megbotlott: „szinte az összes szereplő furcsa, inkább nem szimpatikus, mint szimpatikus és nem megfogható a néző számára”- írja Cherkowski. És továbbra sem túlságosan bizakodó hangnemben folytatja: „Szabó, aki egy történelmi történeteket mesélő profi, most fél szereplőit végigvezetni a háború utáni muzeális Magyarországon. Emerenc visszaemlékezései képeznek egyedül kivételt, ezek úgy hatnak a sivár filmben, mint a kreativitás kis szigetei". Figyelemre méltó - teszi hozzá -, ahogy Martina Gedeck és Helen Mirren próbálják megőrizni színészi méltóságukat egy ilyen gyenge filmben.

A Kino.de kritikusa ennél jobban szerette Az ajtót: egy kamaradarab színházi közvetítésének nevezi Szabó adaptációját, és dicséri a film irodalmi igényességét. „Szabó kezei alatt nagy formát fut az Oscar-díjas Helen Mirren sovány, furcsa karakterként, Martina Gedeck pedig tiszteletteljesen teljesíti a show-ját. Mirren nyers és pimasz szerepe nem könnyíti meg a nézőnek, hogy együttérzés támadjon benne vele szemben, bár sorsa megható, az a magyar történelem sötét fejezetéből ered”- méltatja a kritikus a filmet.

Lida Bach, Kino-zeit.de kritikusa az Egy szolgálólány története alcímet adja a filmnek. Gyöngysornak nevezi Szabó alkotását, ahol a pszichológiai konfrontációkat fűzik egyetlen gyöngysorrá. "A film akarva, vagy épp akaratlanul egy olyan zseniális képnyelvet talál, amivel tökéletesen ki tudja fejezni e két ellentétes ember ambivalens érzéseit”.

"Ahogy fény derül az ajtó titkára, elkezdődik egy szomorú lét vizsgálata, ami a nézőt inkább a sírba viszi, mintsem lekötné a figyelmét”- kezdi kevésbé optimistán a Moviereporter kritikusa Daniel Krüger. És meg is tartja kiábrándultságát: aránytalanul a figyelem középpontjába tuszkoltnak tartja a porcelánkutyát, csak 60 fölöttiek számára tartja érthetőnek Eperjes és Gedeck párbeszédét. Szerinte a rendező nem használta ki a történetben rejlő potenciált, egy sebtében leforgatott tévéfilm lett, műsorsávnak a csütörtök este 22.45-öt ajánlja a WDR-en. Hozzáteszi: „A film alatt hamar rájön az ember, hogy a pátoszt, a túllihegett feszültséget, vagy néhány giccses érzelemkitörést neki kell odagondolni a vászonra. Szabó a néző vágyait tudatosan ignorálja rendezésében. A történet a kiszámíthatatlan házvezetőnőről és az írónő Magdáról szép türelmesen vonul a maga útján, ami aztán a művészfilmek feneketlen kútjába vezet. Az elkapkodott snittek elidegenítik a szereplők mimikáját, a harsány zene pedig aláássa a feszültség és érzelmek hajtásait. Gedeckben és Mirrenben meglenne az adottság a szereplők kibontására, és a nézők lenyűgözésére, a forgatókönyv azonban nem ad nekik erre lehetőséget".

Nino Klingler, a critic.de-n megjelent írás szerzője egy aranyos állatfilm, és a múlttal való szembenézés félresikerült keverékét látta peregni a vásznon. „Neheze megmagyarázható okokból azonban az állatokkal szemben elkövetett erőszak jobban megérinti a nézőt, mint az emberekkel szembeni. Már nem akarunk konfrontálódni a felfoghatatlannal, csak az jár a fejünkben, hogy szegény borjú!"

José García a textezumfilm.de-n megjelent írásában elsősorban a szereplőket dicséri: „ Habár a klasszikus rendezés és Ragályi Elemér nyugodt, statikus képei a visszaemlékezésben kékes, melodramatikus színezetet kapnak, habár a zene néha unalmassá teszi a cselekményt, és a vége is nagyon lassan jön el, és nehézkesre sikerül, az Ajtó két kiváló színésznő megnyerő és kifejező játéka" - írja.

Günter H. Jekubzik, a filmtabs kritikusa kíméletesen fogalmaz: „A történelmi kulissza gyakran élet nélkül marad, de amiről azt hisszük, hogy a produkciós eszközök, vagy a pénz hiánya, az sokkal inkább szándékolt koncepció, ami az egész film alatt tartja magát. Egy különös film Szabóé, akárcsak a főszereplők: önfejűek, de mindenképp figyelemre méltóak".

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!