Presszó-etűdök Jarmuschtól

Van tehát egy kétszereplős kisfilm ezzel a két viharvert alakkal. "Valahol Kaliforniában", a helyszín megjelölése egyúttal cím is. Saját nevükön szólítják egymást, saját magukat játsszák: Iggy és Tom találkozása. De hát találkozhat-e egymással két zenész, két ember, igazán? Ha nem zenélnek együtt, akkor nem. Ha nem szeretkeznek, akkor nem - mondtam már, a Kávé és cigarettában nincs szex. És egyetlenegy jelenetben sem találkoznak egymással "igazán" az emberek - ahelyett fogyasztanak kávét, ahelyett cigarettáznak -, pedig mindegyikben történik valamiféle kísérlet a kapcsolatfelvételre. Aki végignézi az összes etűdöt, több mint tíz bizonyítékát láthatja annak, hogy emberi lények nem kerülhetnek igazán közel egymáshoz, de Jarmuschtól távol áll a szándék, hogy ezt tragédiaként tálalja fel.

Amennyiben azt a célt tűzi maga elé valamely alkotó, hogy bemutassa: a modern ember arra van ítélve, hogy kapcsolatai felszínesek legyenek, nincs túl nehéz dolga. Viszont kevesen tudnak ebből olyasmit kihozni, ami a közönség figyelmét megragadja, ami, hm, igazi kapcsolatot tud teremteni az alkotó és a néző között. Hogy tehát érdektelennek, unalmasnak találják a fogyasztók a terméket, ezt kockáztatja általában ilyenkor az alkotó, jelen esetben Jim Jarmusch.

Persze, ha elmondom, hogy van egy Cate Blanchett-jelenet, amelyben a megkettőződött sztár önmagával játszik, és akad e kritika olvasói között egypár Blanchett-rajongó, máris újabb nézők válnak valamelyest lelkessé vagy legalábbis érdeklődővé. Ha elmondom, hogy az 1999-es Szellemkutya című Jarmusch-film kivénhedt olasz maffiózó-szakijai, Joe Rogano és Vinni Vello is megkapják a maguk kávéját és cigarettáját, akkor a Szellemkutyáról szép emlékeket őrző nézők már tudhatják, hogy rájuk szintén vár egy kis csemege.

Két igazi színész is van a filmben

Így készül ez a filmkritika. Ugrálva honlapról honlapra: Jarmusch - híresség - Jarmusch - híresség - etc., és ez nem véletlenül történik így, mivelhogy éppen ebben fedezhető fel a Kávé és cigaretta esztétikuma. Tizenegy jelenetet nem lehet, nem is érdemes sorra mind megemlíteni. Szinte biztosra vehető, hogy a nézőknek gondot okozna, ha a moziból kijőve fel kéne sorolniuk őket. Elkerülhetetlen, hogy valamelyik rész különösen jónak vagy rossznak tűnjön, hogy a közreműködők egyike vagy másika lejátssza a többieket.

Az a jelenet, amelyben két angol színész kerül össze valahol Amerikában, némileg kibillenti az egész sorozatot. Ugyanis Alfred Molina és Steve Coogan feltűnően nagyobb mesterségbeli tudással rendelkezik, mint a közreműködők legtöbbje, már ha a színészetet úgy gondoljuk el, mint valamiféle mesterséget. Ebben az esetben elkerülhetetlen, hogy ezt a két alakot a szakma mestereinek tekintsük, függetlenül attól, hogy aktuálisan melyikük a híresebb. Coogan a híresebb, de a magyar néző, azt hiszem, jobban ismerheti Molinát, mindenekelőtt a nemrég vetített Frida című filmből, ahol ő játszotta Frida Kahlo férjét, Diego Riverát, a nagytermészetű kommunista piktort.

Bizonyára van ok-okozati összefüggés aközött, hogy Coogan és Molina igazi színész, és aközött, hogy etűdjük igazán jól van megírva - ami nem mondható el a többi jelenet mindegyikéről. Mit jelent az, ebben az esetben, hogy jól megírt jelenet? Először is részletgazdag: replikáról replikára, gesztusról gesztusra történik valami, a szereplők mindig másnak mutatkoznak egymás előtt és a néző előtt. Aztán az is jó ebben a jelenetben, hogy a két színész önmagára, saját helyzetére reflektál benne (saját nevüket használják, saját magukat, híres és még híresebb színészségüket adják elő), kegyetlen gúnnyal, ám könnyedén. Legfőképpen pedig talán attól jó, hogy amiről folyton szó van, a kapcsolatok képtelensége, az itt nem eleve nyilvánvaló és stabil helyzetként van bemutatva, hanem állandó változásban: a szereplők hol közelítenek egymás felé, hol távolodnak, egyik közelít, másik elzárkózik vagy fordítva, és a folyamat mindvégig pontosan kidolgozott. Habár a szöveg teljesen Molinára és Cooganre íródott, alkalmas rá, hogy mások is előadják, hogy például színiiskolákban ezen studírozzanak a növendékek.

Hogy aztán a jól megírt jelenet mennyiben köszönhető az író-rendezőnek és mennyiben a két angolnak, az megállapíthatatlan, mint ahogy az is, hogy a laposabbra sikeredett részeknél kinek az invenciója volt gyengébb. Tény, hogy egyes közreműködők a korábbi, önállóan bemutatott részeknél szerzőként is fel lettek tüntetve. Alighanem közös improvizáció során alakultak ki az etűdök.

Zoltán Gábor