Kispórolták a Trockij elleni merényletet

Újorosz telefonszex

A legújabb oroszországi művészfilmek filmhősei a szeretetet keresik a mai elvadult világban, miközben a legcsekélyebb tekintettel sincsenek a közönségre, csak a filmfesztiválok nézőit veszik számításba.

Így van ez Szvetlana Proszkurina Távoli végcéljában, amit be is mutatták a velencei filmszemlén. A film cselekménye két párhuzamos vonalon bonyolódik. Az egyik egy fiatalemberről szól, aki gyanús üzleti tevékenységet folytat, miközben tiszta szerelemről ábrándozik. A másik szálban egy ugyanerről álmodozó fiatal lányt követhetünk, aki újorosz anyjával és mostohaapjával él, és telefonszex-szolgáltatást végez, hogy az éter hullámain találkozzon vágyai lovagjával. A filmet szinte elárasztják a sokszor igen szokatlan szimbólumok, amik eltorlaszolják az utat a szerző mondanivalója és a néző között.

Sokkal radikálisabb a maga ambiciózusan szerzői, stilisztikailag különc, kimódolt filmvilágával az ismert forgatókönyvírónő, színésznő és divatdiktátor, a moszkvai Eszenyi Enikő, Renata Litvinova, aki rendezőként az Istennő - Hogyan lettem szerelmes? című filmben debütált. (A filmet a 2005-ös rotterdami fesztiválon mutatták be.) A film még az előtt nagy feltűnést keltett, hogy a mozikba került volna. A parádés szereposztás (Konsztantyin Habenszkij, Viktor Szuhorukov, Szvetlana Szvetlicsnaja, Makszim Szuhanov), a főhősnő különcködő viselkedése (szerepét természetesen maga Litvinova alakította), a furcsa cselekmény, a nagyhírű Zemfira dalai és Igor Vdovin zenéje mind-mind jó reklám volt. A bemutató után a vélemények - a "hagymázas lázálom"-tól a "zseniális mozi"-ig - élesen megoszlottak. Az új film egyidejűleg thriller, komédia, melodráma és mese egy nyomozónőről, akihez egy eltűnt kislány ügye kerül.

Zongorára hangolva

Én ezzel szemben A zongorahangolónak, Kira Muratova legutóbbi filmjének vagyok odaadó híve. Egyik kollégám a róla szóló kritikájának igen szellemesen a "Muratova optimizmus-szindrómája" nevet adta (rájátszva a rendezőnő első peresztrojka-korabeli darabjának címére, az Aszténia-szindrómára). Van ebben a film-fantáziában fordulatos cselekmény, van suspense (igaz, enyhébb, kíméletesebb), van gonosz "végzet asszonya" és a végkifejletből a vájt fülű néző személyes üzenetet hallhat ki.

Georgij Gyelijev az odesszai showman a főszerepben egy intelligens ifjút alakít, aki mellesleg félresikeredett muzsikus, de kiváló zongorahangoló. Gátlástalan szélhámoskodásba kezd, két pénzes és ugyancsak rendkívül intelligens idős hölgyet "vesz munkába". (Nyina Ruszlanova és Alla Gyemidova lubickol a szerepében.) Közben a főhős oda is kacsint a nézőknek, így kell ezt csinálni.

A zongorahangoló a régi kópéregény műfaji sajátosságait idézi, aminek fő jellemzője, hogy kigúnyolja azt a társadalmat, amiben ha valaki nem csal, nem vetemedik aljasságra, hoppon marad. De van a filmnek más, nyugtalanító és drámai rejtett mondanivalója is, azt ugyancsak érzékletesen, szívhez szólóan juttatja kifejezésre Gyemidova és Gyelijev finom duettje: a két nemzedék közötti távolságot, a fiatalok ártatlan cinizmusát és az öregek rövidlátó önzését, és persze az emberarcú kapitalizmust, ami Oroszországban már elvesztette az emberarcát.

Muratova azonban, akinek egy komor, minden reménnyel felhagyó művész hírét sikerült kivívnia magának, mindebből nem valami komor, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés-szellemet idéző történetet, hanem egy komédiát filmesített meg, és ez némi reményt csillant fel.

Szerző - Alekszandr Trosin