Rambolina: a bolygó neve 25 éve Halál

1986. július 18-án mutatták be az amerikai mozik Aliens címmel a mozgókép-történelem egyik legemlékezetesebb űrhorrorjának, A nyoldadik utas: a Halálnak a folytatását. Ahogy arra az eredeti Alien-Aliens címpár is utalt, a második részben már nem egyetlen dupla állkapcsú rémség kergette Sigourney Weavert a szervizfolyosókon, hanem egy egész bázisnyi. Ezt a bedurvulást kivételesen a magyar címadók is jól érzékeltették, amikor A bolygó nevére cserélték ki A nyolcadik utas előtagot. Tegyük hozzá: 18 évvel későbbi, tehetségtelen kollégáiknak az alien már sajnos a Halál szinonimája lett, olyan címszörnyeket szülve ezzel, mint A Halál a Ragadozó ellen.

A bolygó neve: Halál nemcsak markáns stílusváltás volt a klausztrofób pszichohorror stílusú első részhez képest, de máig ezt szokás a legjobb akció-scifiként emlegetni, James Cameron másik kultikus franchise-folytatásával, a Terminátor 2-vel együtt. Cameron az első Terminátor forgatási szüneteiben azzal ütötte el az időt, hogy folytatást kezdett írni két műfajtörténeti klasszikushoz, a 79-es Alienhez és a 82-es Rambóhoz, lényegesen több lövöldözéssel és robbanással, mint ami az eredeti filmekben volt. Stallone később átírta Cameron forgatókönyvét, a Fox viszont a Terminátor anyagi sikere láttán elfogadta a kanadai speciális effektesből lett író-rendező ötletét, ami részben a vietnami háború elvesztéséből (lásd a tengerészgyalogosok idegen terepen harcolnak egy erős ellenséggel témát, ami egy évvel később a Predátorban is vezérfonal lesz), részben a hidegháború rovarinváziós filmjeiből táplálkozott, szervezett hangyatársadalommal, emberi húsraktárral és persze a boly mélyén gubbasztó, félelmetes királynővel sokkolva a nézőket.

A megalomán rendező elődjével, Ridley Scott-tal ellentétben 11 millió dollár helyett 18,5 millióból forgathatott. A Fox fejesei a biztonság kedvéért íratni akartak vele egy Ripley nélküli alternatív forgatókönyvet is, arra az esetre, ha esetleg Sigourney Weaver nem vállalná újra a főszerepet. Cameron viszont ragaszkodott a fő karakterhez, és a színésznőt is sikerült meggyőznie, hogy a "Rambolina-irányvonal" bejön majd a nézőknek. A lángszóróval gyilkoló, gyereket mentő, új Ripley már a TechNoir diszkó tinilányából anyatigris-terroristává átváltozó Sarah Connor előképe lett, de a végeredmény tényleg Cameront igazolta: míg a 79-es első rész 104 milliós bevételt és egy Oscart hozott, a folytatás 131 milliót kaszált és két szobrot is kapott.

Bár a Fox már A bolygó neve: Halál sikere után berendelt két újabb Alien-filmet. Cameron nem vállalta, így a hosszú tárgyalások és a számtalan forgatókönyv-átírás után (utóbbiban a cyberpunk atyja, William Gibson is részt vett) David Fincher forgathatott harmadik részt, a Weyland-Yutani disznóságai miatt kirobbant szeparatista polgárháború helyett egy borongós börtönbolygóval a középpontban.

A második rész sztoriját mindenki ismeri: a Nostromo fedélzetén lezajlott harmadik típusú találkozás egyetlen túlélője, Ellen Ripley egy androiddal, egy kommandóscsapattal és a Weyland Társaság újabb beépített szemétládájával keresi fel az idegenek feltételezett lakhelyét, az LV426-os telepesbolygót, ahol egy egész családot kell elpusztítani a sziszegő szörnyekből.

A film újdonságát, a rinocéroszbogár fizimiskájú idegen királynőt maga az író-rendező, Cameron találta ki, és régi barátja, a 2008-ban elhunyt zseniális maszkmester, Stan Winston készítette el habszivacsból. Szelvényes testű kiborgrovarok persze már az első Alien-filmben közreműködő szürrealista svájci művész, H. R. Giger festményein is voltak: a filmbéli dupla fogsoros idegenek igazából csak a szelídített változatai a Giger-képek péniszfejű, meztelen nőket abuzáló űrparazitáinak. Az első filmért Giger mellett Carlo Rambaldi bábos, az űrhajómodelleket készítő Denys Ayling, valamint a maketteket és kellékeket építő Brian Johnson, Nick Allder páros kapott Oscart. A második rész szintén elhozta a speciális effekt Oscart (Winston mellett a Robert Skotak, John Richardson és Suzanne M. Benson voltak a trükkcsapat vezetői), Don Sharpe pedig a cuppogásokért és halálordításokért kapott díjat.

A magyar változat munkatársai

Nálunk az amerikai premiernél jóval később, 1988. április 21-én mutatták be a filmet, amiből a Budapest Filmforgalmazó és Moziüzemi Vállalat az ugyanebben az évben bemutatott Kobrához hasonlóan Fazekas Attilával rajzoltatott képregényt, természetesen a jogtulaj 20th Century Fox tudta nélkül. A 80-as évek legtermékenyebb magyar rajzolója a Filmsikerek képregényváltozata sorozat legjobb számát készítette el ekkor: A bolygó neve: Halál mellé  a korábbi gyakorlattól eltérően nem egy szovjet akciófilmet rakott be, hanem a 88 májusától vetített Halálosztó illegális képregényváltozatát.

Mivel a történetet 17 oldalba kellett sűríteni, Fazekas a film első fél óráját kihagyta a képregényből. Nem látjuk Ripley kihallgatását, sem a rendezői változatban szereplő, arctámadóval összefutó telepescsaládot: a sztori a tengerészgyalogosok hibernációjának végével kezd, és már repülünk is az ismeretlen bolygóra. Itt a rohamcirkálónak nevezett hajó még hasonlít filmbéli elődjére, a légkörbe tartó űrrepülőgép viszont már magán viseli a jellegzetes Fazekas-elrajzolásokat: a mester a nézőtéren fotózgatta a film fontos dramaturgiai pontjait, de amiről nem készült kép, azt saját kútfőből volt kénytelen otthon kiegészíteni.

A képregényváltozatban a kislányt még a hengerekben úszó arctámadók előtt megtalálják, így kimarad egy fontos feszültségforrás: a mozgásérzékelő idegőrlő pittyegése. Fazekas a xenomorfok biológiájával is hadilábon állt, de pont emiatt a gyűjtők legnagyobb örömére olyan egyedi, sehol máshol nem látott alienekkel gazdagította a mítoszt, mint például ez a keltetőben talált piranha-mellkasrobbantó, aminek a filmváltozattal ellentétben még szeme is van:

Fazekas a kifejlett idegeneket sem a kánon szerint rajzolta meg. Valószínűleg megtévesztette a tekergőző, tüskés farok, amit ő krakencsápnak vélt, és legalább hármat rárakott mindegyik lényre, akik így inkább hasonlítottak az 50-es évek inváziós filmjeinek polipkarú űrszörnyeibe oltott T-Rexekre, mint a klasszikus rémekre.

Annál a jelenetnél pedig, ahol az egyik alien be akar furakodni a katonák csapatszállítójába, Fazekas a vibrátorfejű szörny helyett inkább egy fura vámpírhalat rajzolt, aki ijedtében becsukja a szemét, amikor rálőnek (a moziváltozatban az alien szájába nyomtak egy shotgunt, és szétloccsantották a fejét).

A tömzsi Tyrannosaurus-jelleg még az alien királynőnél is megmaradt, bár itt a kitingalléros fejet és a dupla állkapcsot is sikerült filmhűen ábrázolni. Kimaradtak viszont a magyar változat legjobb párbeszédei és káromkodásai ("- Vasquez, néztek már férfinak? - Nem. És téged?", illetve "Nyald ki a szemfenekemet!"), helyette bőven kapunk a legmodorosabb káromkodáspótlékokból a "Mi az ördög ez?"-től kezdve a "Csillapodjék!"-on át a "Fenébe!"-ig, és még egy kis névcsere is belerondít az összképbe: Hicks tizedest a történet felétől következetesen Quicknek szólítják.

Természetesen ezúttal sincs értelme oldalanként szétcincálni Fazekas Attila munkáját, hiszen gyerekkorunk kultikus képregénye ma is a gyűjtők egyik legféltettebb kincse, aminek az értékét csak növelik a filmekben soha nem látott, félrerajzolt tárgyak és szörnyalakok.