Ellopják az agyad az űrlények

A Cowboyok és űrlények az év csalódása: csak ötlet volt, azután csak közhelyeket pakolt egymás mellé a Vasembert is rendező Jon Favreau, aki ráadásul még egy ütős csatajelenetet sem tud megrendezni.

A Cowboyok és űrlényeket valahogy úgy képzeltem, hogy Clint Eastwood coltját csípőhöz támasztva, résnyire szűkült szemmel tűzel a nyálkás űrlényre, aki épp az imént rágta ki magát Charles Bronson mellkasából. Ennyi, egyetlen kép, talán Clint Eastwood mögött még elgörög egy kiszáradt ördögszekér, és homokot fúj a szél a korhadó verandákra, de hogy az űrlények miért és hogyan kerülnek a szegényes spagettiwestern-díszletbe, azt már nem tudom.

A legnagyobb baj, hogy a Cowboyok és Űrlények rendezője sem tudott ennél többet arról, hogy mégis miről szóljon majd a film. Hiába a 2006-ban nagy sikert arató képregényváltozat, hiába agyalt öt forgatókönyvíró is a fordulatokon, jött a színészből rendezővé átigazoló Jon Favreau és csak annyit mondott, hogy baszdmeg, űrlények és cowboyok egyetlen jelenetben, ez kurva nagyot üt majd.

Pedig a film első fél órája tulajdonképpen könnyed stílusgyakorlat, itt van mindenki a hallgatag hőstől kezdve a béna csaposon át a helyi kiskirályig: egy rakás westernkarakter, akiket ráadásul jól is játszanak a leszerződtetett szórakoztatóipari élmunkások. Harrison Ford rutinosan hozza Buffalo Billt, de legalábbis annak képernyőképes változatát a Bonanzából, Daniel Craig pedig hibátlanul néz, pont úgy, mint Blondie a Jó, a rossz és a csúfban.

De aztán jön az invázió, rovargépekkel érkeznek az űrlények, hogy lasszóval fogják be az embereket, lézerrel égetnek, és gonoszan nyáladzanak, és közben valahogy mégis az az érzésünk, hogy nem is film ez, csak egy kicsit hosszúra nyúlt kamutrailer a Terrorbolygó és a Halálbiztos között. Csak beállítások vannak, nincs történet, mintha egy rakás filmplakátot pörgetnének egymást után.

Valahogy feltűnnek az indiánok, és megtanul lőni a csapos is, de közben az űrlények hol iszonytatóan gonosz, de technikailag nálunk sokkal fejlettebb szuperlények, hol pikkelyes szörnyek, akik puszta fogsorukkal esnek neki az embereknek. A film egy pillanatra Ezüst tó kincse lesz, majd a Bolygó neve halál, aztán Utolsó mohikán és végül Predator, de soha nincs átvezetés, úgy sétálunk át egyik zsánerből a másikba, mintha csak díszletet váltanánk. De nem ám úgy hogy legyen is értelme, inkább csak mintha egy Los Angeles-i rendőrőrs díszletéből elhangzó kérdésre egy római kori arénából jönne a válasz, de rögtön közbe is szólna egy SS-tiszt Hitler bunkeréből.

A véletlenszerűen egymás mellé komponált ellentétek megölik a film logikáját, pedig hát az ilyen műfaji keveredéseket éppen a sajátos magyarázatok, és a logikai kátyúkat betöltő ötletek teszik érdekessé: a Cowboyok és űrlényekben azonban egyedül a főhősnek van földöntúli ionágyú a csuklóján, az egyszeri űrlények inkább puszta karommal támadnak, és ahogy a film csúcspontján kiderül, hiába a lenyűgöző technikai tudás, az idegenek civilizációja az ajtót még nem találta fel.

De persze ezek a hibák legfeljebb arra jók, hogy két geek egymásnak essen egy unalomba fulladt házibuli konyhájában, hogy akkor most ionágyú vagy lézer és egyébként is minek is van négy keze egy szörnynek. Csakhogy a sok egymásnak ellentmondó hülyeség mellé nem kapunk izgalmat sem, vagy legalább egy jó coltpárbajt. A Vasembert jegyző Favreau unalmas csatákat rendezett, és még a feszültségkeltéshez sem ért. A mindent lezáró nagy összecsapásnál speciel még a Hupikék törpikék stáblistája is több izgalmat kínál.

De én személy szerint még ezt is megbocsátottam volna a stábnak. De azon már nem tudok túllépni, hogy Olivia Wilde hülyén néző, bamba próbababa lett, akinek mindössze annyi a szerepe a filmben, hogy megpróbál úgy járni a sivatagban, mint a párizsi divathét kifutóján, és néha halkan elejt pár iszonytató közhelyet. Ja és hiába meztelen, rögtön családbarát hosszúságú poncsót terítenek rá.

IMDB: 6.6

Index: 4