Hát kérem, öltem, de nem sokat

A ma kilencven Jancsó Miklós egészen jó filmeket is készített hosszú és dicsőséges pályafutása során, méghozzá elsősorban a 60-as években. Tökéletesen szubjektív top 3, ma is minden további nélkül nézhető művekkel, nem teljesen időrendben.

Fényes szelek, 1968

1983-ban megyei tanulmányi versenyen vettem részt Beregszászon, magyar nyelvből és irodalomból. Valahol a középmezőnyben végezhettem, de ez mellékes. Ami nem mellékes, hogy összebarátkoztam jó néhány jó arc fiatalemberrel, némelyikükkel máig tartom a kapcsolatot – inkább elvben, mint a gyakorlatban. Szétnéztünk a városban, sokat beszélgettünk, szállást egy kollégiumban kaptunk. Késő este a Fényes szelek ment a tévében, megnéztük.

Nagyon tetszett, az arcok, a színek, a párbeszédek, a dalok, a viták, a hevület. Meg minden. Kis híján kommunista lettem, nem brezsnyevi–andropovi értelemben, hanem hatvannyolcasan, fiatalosan, filozofikusan, kételkedősen. Ráadásul nem sokkal később ünnepelték a kommunista ifjúsági mozgalmak hatvannyolc – nem Prága, hanem Párizs – huszonötödik évfordulóját, benne maradtam ebben egy darabig. Elmúlt aztán szerencsére, meggyógyultam.

Ám a Fényes szeleket nem szűntem meg szeretni, lényegében neki köszönhetem Jancsó-tiszteletemet. Láttam azóta még háromszor, és a kilencvenedik születésnap alkalmából megnéztem ötödször is. Működik.

Nem mond el mindent a forradalmak természetéről, de mesél róluk nem keveset. Arról, hogy a meggyőződés milyen könnyen elvihet egyik pillanatról a másikra a terrorig. Vagy majdnem addig. Író és rendező ezen a ponton megtorpan, a forradalmi ifjak lendülete mégsem torkollhat véres erőszakba. Hatvannyolcban nem torkollhatott.

A viták, amiket a film kiváltott, így is kemények voltak. "Ez a film emlékkőállítás lehetett volna a felszabadult magyar forradalmi fiatalok őszinte, tiszta érzéseinek, tapasztalatlanságukban is rokonszenves harcuknak. Sajnos, a fényes szelek megörökítése helyett fényes múltunk besározott emlékképét kaptam" – fogalmazott a szomorú cikkíró. Azóta azt is elfelejtettük, hogy számolatlanul írtak ilyen mondatokat évtizedeken át, és a népi kollégistákra sem igazán emlékszünk. A fényes szelekes Drahota Andrea (esetleg Balázsovits Lajos, kinek ki) azonban még mindig remekül néz ki.

Oldás és kötés, 1963

Jancsó Miklós második nagyjátékfilmjét később, valamikor a 90-es évek közepén láttam először. Fogalmam sincs, miért maradt ki azelőtt, az viszont biztos, hogy a lehető legjobbkor futottunk össze. Ugyanúgy harminc körül jártam, mint a Latinovits Zoltán játszotta Jávor Ambrus. Sebész éppen nem voltam, és a budapesti menő entellektüelek, művészek színes világának a közepében sem gyakran jártam, de egy csomó dolog stimmelt.

32 éves vagy? Ideje eldöntened, hogy keresztre feszítteted magad, vagy úgy élsz tovább, ahogy a többiek. Nagyjából ezt mondja a docens a főhősnek, aki elveszíteni látszik a fonalat. Hát ez nagyon jól hangzott tizenöt évvel ezelőtt. Ma modorosnak tűnik, akkor nem tűnt annak.

Az Oldás és kötés még nem jancsós Jancsó-film. Fellinik és Antonionik könyökölnek ki belőle. Az édes élet – minden idők három legjobb filmjének egyike, mellesleg – három évvel korábban jött ki, a partijelenetek közvetlen hatását sehogy se lehetne letagadni.

Ambrus–Latinovits gondjai egyébként is szinte egy az egyben olyanok, mint Marcello–Marcellóéi. Annyi a különbség, hogy utóbbi nem paraszti sorból emelkedett magasra. Az élet zajlik, pénz van, az autó kabrió, a twist szól, a nők szépek. De valami mégis hiányzik. Valami, ami otthon hátha megvan még. Hátha – de nincs. Ha a napba nézel, s elveszted a látást, szemed okold, ne a nagy sugárzást.

Szegénylegények, 1965

A rendezőnek annyira megtetszhetett a puszta – az Oldás és kötés utolsó harmada jórészt ott történik –, hogy a következő filmjét elejétől a végéig ott forgatta. Kérdés, milyen együtt élni a tudattal, hogy amit harmadjára, 44 évesen sikerült összehozni, azt felülmúlni nem lehet.

A Szegénylegények alighanem hibátlan mozi. Hibátlanok a képek, a karakterek, hibátlanul építkezik a történet. Hibátlan a hangulat. Ahogy Görbe János, a szerző-mozgó ember azt mondja, "Hát kérem, öltem, de nem sokat."

A forradalom után kilenc évvel szól arról a film, hogy mi volt a másik forradalom után hússzal. Konszolidáció van, a pesti polgárság örül a jólétnek, közben vaskézzel teremtenek rendet a pusztában, számolják fel kegyetlenül, céltudatosan Sándor, a betyár egykori szabadságharcos csapatainak maradékát. Csel van, árulás, gyengeség, rémület, halál.

Plusz a későbbi véd- és stílusjegyek első felbukkanása. Lassú snittek, komor közeliek, végtelen és szűk terek, rövid mondatok, halálra puskavesszőzött meztelen nő. A reménykedés reménytelensége, a menekülés hamis illúziója.

Azt állítottam az elején, ma is nézhető filmek ezek. Ez igaz, élvezhetőek, kicsit sem unalmasak. De a Fényes szelek vagy az Oldás és kötés mégis főként annak a kornak a lenyomatai, amelyben készültek. A Szegénylegények több ennél. Örök klasszikus. Vagy valami ilyesmi.

Jancsó Miklós filmjei megvásárolhatók és kölcsönözhetők az Odeonban.