Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMÚgy tűnik, nagyjából harminc évente kapunk egy olyan horrort, amiben szakállas, télikabátos faszik kurva hidegben kergetnek egy növénynek tűnő, de vérrel táplálkozó idegen lényt, hogy aztán szépen sorban a szörny áldozataivá válhassanak, míg a végén valakinek eszébe nem jut, hogy felgyújtsa a biomasszát antarktiszi állomásostul, kutyástul, mindenestül. A Dolog 2011-es inkarnációja nem sokban különbözik az 1982-es változattól, ami meg egy 1951-es eredetit dolgozott fel, de pont azok az apróságok hiányoznak belőle, amiktől igazán jó film lehetett volna belőle.
1982-ben John Carpenter számítógépes trükkök és különösebb parasztvakítás nélkül forgatott egy olyan horrort, amiben nem a belezés volt a lényeg, bár abból is volt benne bőven, hanem a szűk, klausztrofóbikus helyre bezárt emberek viselkedése, a rettegés, a bizalmatlanság, a folyamatos gyanakvás, na vajon most kibe bújt bele az elvetemült házi növény? A színhely, az emberiségtől elzárt, jéggel-hóval körbevett alaszkai állomás kiváló helyszín volt a filmhez (ennél jobb csak az Alien űrhajója volt ebben a műfajban), a menekülési útvonalat lezáró vihar meg frankón bezárta a kört, ember emberformájú idegen ellen, míg valaki ki nem vérzik.
Carpenter verziója kihagyta az 1951-es eredeti film (ami pedig egy 1938-as kisregény alapján íródott) első felét, amiben a kutatócsapat megtalálja a földönkívüli űrhajót és kiemeli belőle a pilótát, és inkább belevágott a lecsóba két marokkal: norvég sarkkutatók üldöznek egy kutyát mániákusan, majd kapnak golyót a fejükbe, a kutyába bújt idegen lény meg elkezdi a dúlást az amerikai bázison. Matthijs van Heijningen Jr. 2011-ben úgy gondolta, ideje elmesélni azt is, mi lett a norvég kutatókkal, és elkészítette az előzményfilmet, amit a scifiveterán Ronald D. Moore segített neki filmre vinni, egy egyszerű recept alapján: fogta Carpenter filmjét, pauszpapírral letakarta, aztán áthúzta a kontúrokat és elégedetten hátradőlt.
A film felépítése pár apróságtól eltekintve ugyanolyan, mint a folytatásé, a helyszín ugye adott, az elején pár szakállas rátalál az idegen lény hajójára, megtalálja a jégbe fagyott pilótát és hazaviszi a bázisra, aztán elkezdik piszkálni, és jön a lényegi rész, az alien versus idióták versenyfutás, amiből persze mi húzzuk a rövidet, mint ahogy azt már 1982 óta tudjuk. A film néhol véres és gusztustalan, az új CGI-szörny viszont korántsem lett olyan frankó, mint a kissé idétlennek ható eredeti, valahogy túl jól sikerült, túl tökéletes lett, nem pedig visszataszító és félelmetes.
A vérengzés a szokásos recept szerint folyik, nem tudni, ki ember és ki nem, mindenki rohangál, illetve annyira nem is, mert valamilyen ismeretlen oknál fogva ebben a filmben nem sokan szarják össze magukat attól, hogy a legrosszabb rémálmukba illő, csápos, sok fogú izé akarja őket asszimilálni, hanem csak állnak egy helyben, és hagyják, hogy leszakítsák a fejüket. A teljesen illogikusan viselkedő karakterek közé ebben a verzióban csajok is kerültek, mert manapság már nem elég csak szakállas, nagydarab, totál beszart faszikat mutogatni egy kies kutatóbázison, csöcs is kell a sikerhez - pedig bőven elég lett volna, ha sikerül azt a feszültséget, rettegést megteremteni a vásznon, amit az 1982-es filmnek sikerült.
Az új Dolog nem olyan jó mint a régi Dolog, de vannak jó pillanatai, ráadásul a kontinuitás kis híján tökéletes lett, a norvég bázis pont úgy néz ki, mint a folytatásban, magyarázatot kapunk a falban hagyott baltára meg az elvágott torkú norvégra is, az ilyen apróságokra nagyon odafigyeltek a készítők. Kár, hogy a végeredmény közel sem lett olyan feszült és paranoid, mint a Carpenter-film, de ha csak egy jót szeretne borzongani az ember, nyugodtan üljön be rá.