A feketék is vécére járnának

Miss Daisynek volt egy fekete sofőrje, kedvesen megvoltak, az Oscar-díjas film megmutatta a fehéreknek, hogy a néger is ember. Miss Daisy és az ő sofőrje fontosabbak és többek voltak egy átlagos történetnél, jókor beszélt fontos dolgokról. A segítség nagyjából ugyanerre az ötletre készült: az egyenjogúsági mozgalom egy fontos pillanatát emelték a történet középpontjába egy édes-kedves történetben minden konfliktuskeresés és feszültségkeltés nélkül.

A film lényege, hogy a feketék is szeretnek szarni, a tanulsága, hogy a nagy dolgok egészen pici, jelentéktelennek látszó történések következményei. Konkrétan tényleg nem bírták elviselni a fehér nők, hogy feketék után menjenek vécére, még egészségügyi óvintézkedéseket is hoztak, mondván, a feketékben más betegségek alakulnak ki.

A segítséget már most az Oscar-díj egyik favoritjának tartják, jókat is írnak róla, sőt szeretik is a nézők, 25 millió dolláros költségvetésére könnyedén hozott össze 189 milliót. A magyarázat egyszerű: van ez a szerethető kategória, ami nem fáj senkinek, talán még egy fehér csuklyás fajvédőnek is megszakadna a szíve, ha látná, hogy a feketéket a házi állatok és a konyhai eszközök nem túl széles skáláján lehetett csak elhelyezni a hatvanas években.

A film története egy Skeeter nevű, jómódú fehér lány körül szerveződik, akit az általam igen sokra tartott Emma Stone (Könnyű nőcske, Őrült, dilis, szerelem) alakít igazi rendezői elképzelés nélkül. Elvileg ez a lány a főszereplő, aki lokálisan szembesül a feketék elnyomásával, miközben nagyon szereti a fekete dadusát, illetve a fekete szolgálónőket.

Ő lesz a fehér társadalom lelke, akinek előbb rá kellene döbbennie, mennyire szemetek a fehérek, ezért a feketék segítségére siet. Sajnos nem derülnek ki motivációjának mélyebb rétegei, a drasztikus szembesülését ugyanis egy kicsike konyhában három pofavágással oldja meg. Mintha kihúzták volna a szerepét.

Emma Stone nagyon tehetséges, de karakter nélkül lóg a levegőben, hebrencs módon, fogalmatlanul belekezd egy könyv megírásába egy olyan közösségben, amelyikben teljesen természetes, hogy a feketék csak azért vannak, hogy kiszolgálják a fehéreket. Miközben sorra jönnének a fontos kérdések a közösség életében, ő belekeveredik egy szerelembe, amiről szintén nem tudunk meg semmit, csakhogy a kiválasztott nőképébé nem fér bele, hogy a nője jogvédő könyvet írjon.

Az is lehet persze,hogy a rendezőt is a másik két tehetséges színésznő kötötte le. A 2008-ban a Kétely mellékszerepéért Oscarra jelölt Viola Davis alakítja azt a szolgálót, Aibileent, aki megelégeli, hogy külön vécét építettek neki a kertben, és mesélni kezd. Az igazán nagy durranás a nagy szájú, sok gyereket nevelő Minny, akit Octavia Spencer alakít, nagyon szórakoztatóan. Az övé a film legnagyobb poénja, ami miatt illik megnézni. Vidám, jó szövegű, de megfélemlített nőről beszélünk. Ketten kezdenek el mesélni, majd gyűjtenek másokat is maguk mellé.

A mesék az aktív és passzív elnyomásról szólnak, hogy nemcsak éles megkülönböztetéssel lehet alá-fölérendeltségi viszonyt kiépíteni egy társadalomban, hanem egészen jellegtelen dolgokkal. Köszönés, érintés és nyelv játszanak itt beláthatatlnul fontos szerepet. A világ nem attól lesz más, hogy afroamerikait mondunk, vagy feketét, hanem hogy felismerjük a másikban is az embert, amihez persze fel kell ismerni, hogy nem a fehéreké a világ, hiába íródott úgy a története.

A történetben sokkal több volt, jobb és bátrabb rendező kellett volna, aki a kiváló alapanyagból valóban ki akar hozni valamit, hogy ezzel állítson is valamit a feketék és fehérek történelméről, illetve jelenéről.

A segítség tényleg szép és kedves történet sok humorral és két remek színészi játékkal, mert Aibileen és főleg Minny elképesztőek. Sajnos, mert lehetett volna több is.