Magyarországon nem lehet álmodni

Tíz éve nem láttál cigányt, beszéltük korábban. Mit jelent ez a mondat: távolságtartást, felfedezést, félelmet, bátorságot, idegenséget?

Sok kalandom volt cigányokkal, de főleg kölyökkoromban. Az általánosban sokáig egy roma srác volt legjobb barátom. Később olyan is volt, hogy belezúgtam egy cigánylányba. Egyszer úgy lepleknizett egy srác, hogy a fél szememre majdnem elvesztettem a látásom – ő is romának tűnt. Aztán eltelt jó néhány év, amikor semmi kapcsolatom nem volt az úgynevezett cigánysággal. Tartottam tőle, hogy mi lesz.

A cigánysággal foglalkozó alkotóknak először a saját előítéleteikkel kell megküzdeniük. Milyen előítéleteid voltak, vannak a forgatás előtt és után?

Amikor elkezdtük járni a cigánytelepeket, eleinte féltem, és ők is gyanakodva figyeltek. Ez egy elég gyakori protokoll romák és magyarok között: gyanakvás, félelem, a szemkontaktus hiánya. Abban a pillanatban, amikor megszűntem félni, és végre kiláttam a fejemből, minden nagyon könnyen ment. A humor mindent feloldott. Majdnem két évig jártuk a cigánytelepeket, ezalatt számtalanszor betessékeltek az otthonaikba, kávéval, cigivel étellel kínáltak, érdeklődtek mi járatban vagyunk. Emlékszem, amikor a kocsink befordult egy árokba valahol az Alföldön, rögtön ott termett egy roma, aki Rahan néven mutatkozott be, szerzett egy szakadt Opelt, és egy valószínűtlenül vékony acéldróttal kihúzta a kocsinkat. Lajosmizsén egy részeg roma ordítozott velünk az egész cigánytelepet fellázította ellenünk. Akkor rendőrt kellet hívni. Ez volt az egyetlen olyan eset, amikor agresszióval találkoztam. Ezek az arányok ugyanilyenek lettek volna, ha nem romák között járunk. Ebben biztos vagyok.

Hogyan dramatizáltad a cigánygyilkosságokat? Az előzetes ismeretek alapján a történetépítésed a Korcs szerelmeket, a 21 grammot vagy a Bábelt jegyző mexikó Alejandro Gonzalez Iñárritu elbeszéléseire emlékeztet.

Amikor a Dealert befejeztem, akartam csinálni egy olyan dokumentumfilmet, ami egy magányos tanyán élő család szürke hétköznapját követi reggeltől estig. A gyerek felkel megetetni az állatokat, az apa elmegy kaszálni, a lány megfésülködik stb. Aztán délben is látjuk őket, teszik a dolgukat. Végül este hazaérnek, és mindenki visszafekszik abba az ágyba, amiből felkelt. Ennél nincs egyszerűbb szerkezet, és én nagyon szeretem, ha egy történet saját magát formálja. Forgatókönyvíróként csak be kell indítani a történetet, aztán követni, és egy kicsit terelgetni. Egy ilyen történetben nincsenek csavarok, logikai játékok, hanem nyugodtan lehet nézni, ahogy az élet formálódik a szemünk előtt.

A cigánycsalád mellett mekkora hangsúlyt kapnak a rasszista indítékéból gyilkoló tettesek? Őket nem akartad megérteni?

A gyilkosok egyszerű hétköznapi emberek: hallgatják a kereskedelmi rádiót, plázákba járnak, kirakatot nézegetnek, van egy kis lakáshitelük, néha gyerekük. A gyilkosság többnyire csak egy olyan epizód az életükben, amivel teljesen tönkreteszik a saját és a környezetük életét. Lúzerek. Legalábbis én erre jutottam, amikor még huszonéves koromban mélyinterjúkat készítettem néhány elítélt gyilkossal. A Szállnak a varjakban számomra sokkal fontosabb volt a potenciális áldozatokkal maradni. Abban nagy kihívás van, hogy a néző egy kicsit azt érezze, amit az áldozatok éreztek, miközben vadásztak rájuk.

Hogy zajlott a casting? Melyek voltak a legfontosabb szempontok a válogatásnál?

Beültem a kocsiba valakivel, elmentünk iskolákba, cigánytelepekre, és válogattunk. Kisebb megszakításokkal egy évig zajlott ez. A casting bűvöletes folyamat, aminek a lényegi része megfejthetetlen, hogy mitől működik egy helyzet két ember között. Ami most is fontos volt, az a ritmusérzék, a koncentrációs képesség. A végső szempont aztán számomra mindig az, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában. Főleg a főszereplőkkel. Egy forgatás nagyon-nagyon hosszú tud lenni, az élet meg úgy tűnik, elég rövid.

A forgatást mennyire nehezítette, hogy egy cigánytelepen forgattok?

Még a legelején találkoztam Sajókazán Derdák Tiborral, elmondtam neki, hogy mire készülök. Valódi helyszíneken akarok forgatni, amatőr szereplőkkel, szerződéses keretek között. Azt mondta, hogy istenkísértésre készülök, mert olyan emberekkel készülök szerződni, akik helyzetükből fakadóan soha nem találkoztak a szerződés fogalmával. Bódis Krisztával is konzultáltam, mert Derdákhoz hasonlóan, ő is gyakorlatilag romák között él, és dolgozik évek óta. Ő meg azt mondta, hogy igazi káoszt akkor tudok teremteni, ha pénzt adok a romáknak. Szépen biztattak tehát. Végül nem volt annyira durva. Nem emlékszem igazi konfliktusra a forgatás alatt. Volt persze egy kis sírás, de az mindig van.

Egy cigánycsalád életét próbálod megérteni belülről, miközben mégis a többségi társadalom számára forgatod a filmet, a nézőid meg európai filmfesztiválok látogatói lesznek. Nem fura ez a kettősség?

Az elején furcsán éreztem magam, hogy Budán beülök egy kocsiba, elmegyek egy miskolci cigánytelepre, este hazajövök. De mit kellett volna csinálnom? Lebarnulni, majd úgy csinálni mintha csóró cigány lennék? Gádzsó értelmiségiként álltam neki megrendezni ezt a filmet. Mondjuk az segített, hogy az előkészítés hónapokig tartott, és én, hogy úgy mondjam, kiszálltam a kocsiból. Persze, ha valaki abban a közegben él, biztos másként látja ezt az egészet. Bódis Krisztáék, ha jól tudom, most pontosan egy ilyen projekten dolgoznak. Jó, ha sok szempont van. Ez egy darázsfészek. Amikor elkezdtem csinálni, akkor valaki azt, súgta nekem: vigyázz, aki cigányokkal kezdd foglalkozni, az kiiratkozik az értelmiségből. Hát én nem vigyáztam.

Mik a személyes motivációid a Szállnak a Varjakban?

Az motivál, hogy emléket állítsak azoknak, akik megsérültek, meghaltak ebben a támadássorozatban. Meg sem kísérlek állítani valamit, egy tisztességes alkotó kérdez. Megpróbálok jól kérdezni, és aki akar, majd válaszol. Nekem az a dolgom, hogy meditációs teret, hangulatot teremtsek ahhoz, hogy ne utasítsuk el élből a legfontosabb kérdést ebben az ügyben: hogy történhetett meg ez?

A filmed cigányábrázolásában mennyire kellett tudatosan elszakadni a hazai vagy nemzetközi filmes és tévés hagyományoktól?

Próbáltam nem kannázó, hegedülő, táncoló cigányokat ábrázolni. Ez olyan unalmas. Ami a Szállnak a Varjakban ebből a szempontból izgatott, hogy mi történik akkor, ha egy roma egyedül marad. Ez nagyon izgalmas, mert a sírva vigadó, ösztönlény cigányábrázoláshoz az is hozzátartozik, hogy a cigányokat szinte kivétel nélkül nagy, kaotikus társaságban ábrázolják. Mint minden sztereotípia, ez is a realitásból indul ki, de azért nagyon torzít, ha csak ezt látjuk. Mi történik, ha egy roma elmegy fát gyűjteni egyedül? Ha otthon van egyedül? Ha egyedül dolgozik? Ha egy roma nem annak a sztereotípiának akar megfelelni, amit az éppen a cigánytelepre látogató elvár tőle.

Azt mondtad, most ez a filmezés izgat téged: alámerülni egy szociografikus témában, majd azt kibontani.

Ennek persze az is az oka, hogy Magyarországon nem lehet álmodni. Legalábbis én nem tudok. Képtelen vagyok elgondolni a nagykörúton egy autós üldözést, vagy azt hogy a Moszkva térre leszáll egy ufó. Nem a fantáziámra gondolok, hanem a filmfinanszírozása . Egy átlagos magyar nagyjáték film annyi pénzből készül, mint egy olcsó német tévéfilm. Én ilyen finanszírozási közegben jelenleg nem nagyon tudok mást elképzelni, minthogy szociálisan elmélyült, dokumentarista filmet csináljak. Számomra amúgy ez nem mozi – a Szállnak a Varjakat sem tartom mozi filmnek – ez a tévé-játék. Én azért nem nézek tévét, mert nem szociális tartalmú filmek mennek benne a magyar valóságról. Erre lenne igény, és erre még pénzt is össze lehet szedni. Nem kerül többe egy ilyen film 100-150 milliónál – ez európai viszonylatban szuper low-budgetnek számít. Ráadásul egyre több olyan emberrel találkozom, akinek nincs szándékában venni egy ötödik autót, negyedik házat, most már valami értelmes dologra akarja költeni a pénzét, például valamilyen társadalmilag hasznos filmre. Mécs Mónika producer szerencsére megtalálta a magyar forrásokat az erre a filmre, én meg a külföldi partnereket hoztam. A Szállnak a Varjak helyzete tavaly még reménytelen volt, most mégis elkészült. Ez reménnyel tölt el.

Azt mondtad, egyszerre húsz filmterven dolgozol. Min múlik, hogy mi lesz a következő megvalósuló filmterved?

A Womb megnyitott előttem olyan kapukat, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Jelenleg egy egészestés absztrakt animációsfilmen dolgozom, amit éppen tegnap adtunk le a németeknek. Szó van egy német-angol-ausztrál dogmafimről, ami a tasmániai genocídiumot dolgozza fel, és fut egy angol filmtervem is, ami a Fermi-paradoxont vizsgálja egy bizarr epizódfüzérben. Jelenleg a legizgalmasabb a crossover-filmeket készítő, amerikai Bold Filmsszel kezdett beszélgetés. Ők gyártották a Drive-ot, és most érdeklődnek, hogy van-e Amerikába vihető filmtervem. A Szállnak a Varjak forgatása után elmentem a Hargitára pihenni egy kicsit. Ekkor számoltam össze, hogy 23 játékfilmtervem van. Rémisztő szám, mostanában mégis inkább élvezem ezt. Hogy min múlik, melyik valósul meg? Nekem teljesen mindegy, melyik következik. Nekem is furcsán hangzik, de ez van. A 23 terv mind a szívem legmélyéről jön, talán ezért van az, hogy nincs bennem prioritás: azt mesélem el, amire éppen támogatást kapok.

Ebbe a világba, amit ábrázolsz és létrehozol, mindenképpen érdemes gyereket szülni?

Nem tudom. A gyerekek inkább megtörténnek velem, mint sem én teszem őket megtörténté. A filmekkel is ez van.