Nem filmezni, ordítani kell!

Tarr Béla mindent megtett hogy megmutassa a kormánynak, a magyar filmmel foglalkoznia kell. Sajnos az alkotók ezzel szemben azt bizonyították, hogy ezzel a magyar filmmel felesleges foglalkozni. A politikai kiállás saját hamvába holt. Kínos ötlettelenség és humortalanság mellett csupán egy-két rendezőt tudunk kiemelni. Ha 1848-ban Petőfi ilyen ügyetlenül írja meg a Nemzeti dalt, akkor a Nemzeti Múzeumnál hangosan kiröhögték volna. Vannak ügyek, amikor az alkotó nem ronthat.

A Tarr Béla által büszkeségből összehozott Filmszemlét mint politikai vagy kulturális tett fontosságát nem vitathatjuk, ha ilyen a magyar kultúra helyzete, akkor igenis ki kell állni. A fapados filmszemle sokaknak nagyon fontos szerencsére, így például Tarr Bélának is, aki felhagyott a rendezéssel A torinói ló című filmje után, amivel sorra nyert Berlintől Palm Springsig. Tarr ügyet csinált: meghívott sok-sok rendezőt, hogy közösen készítsenek egy no-budget szkeccsfilmet, ami majd megmutatja az összetartozást, reflektál az ország társadalmi, politikai és kulturális helyzetére, és fityiszt mutat Orbán Viktornak és a kormány kultúrpolitikájának.

A Magyarország 2011 című film Jeles András, Kocsis Ágnes, Török Ferenc, Szabó Simon, Mészáros Márta, Forgács Péter, Siroki László, Pálfi György, Fliegauf Benedek, Salamon András és Jancsó Miklós kisfilmjeiből készült. Tarr Béla azt mondta, a filmet az a tehetetlenségérzés szülte, hogy mi minden nem készülhetett el az elmúlt időszakban. A vetítést követő fogadáson azzal poénkodtak, hogy ha ez a magyar film, tényleg nem érdemes támogatni, így Orbán Viktornak igaza van, hogy nem folyatja a dellát a rendszerbe.

A Magyarország 2011 című produkcióra ezért szeretettel ültünk be, kívántuk, hogy sikerüljön a közös kiállás, mutassák meg a filmesek, hogy a világ nem érett meg a pusztulásra, a politika vagy a gazdaság nem lehet erősebb, okosabb és bátrabb a kultúránál. A Tarr producerkedésével készült szkeccsfilmet tehát előzetesen fontosnak értékeltük, és nemcsak mi, hiszen kizárólag az ügy jellege miatt bemutatják Berlinben a filmet, és ami miatt a világ legfontosabb filmfesztiváljainak (Cannes, Berlin) igazgatói eljöttek Budapestre. A velencei is jött volna, de Malévval, muhaha. A film után Thierry Frémaux, a cannes-i filmfesztivál igazgatója szomorú zaklatottsággal vette kabátját, mert a Magyarország 2011 ügynek fontosabb volt, mint filmnek.

Kezdjük azokkal, akikről tudunk jókat mondani.

Pálfi György kretív és vicces volt (a film egészének semmilyen humora nem volt), elkészítette a szuperpörgős, bármelyik hollywoodi közönségfilm esetében büszkén vállalható főcímet, hogy utána semmit ne mutasson, mert sok mindent lehet pénz nélkül, de filmezni nem. A végefőcím a sok irodalmi és történelmi alakkal még egyet csavart ezen, joggal kapott tapsolt. Wass Albertet keverte a Káma Szútrával.

Ha Magyarországról kell beszélnie Török Ferinek, akkor mindig a Moszkva tér jut az eszébe. Nagyon helyesen nyúlt vissza első filmjéhez: egyfelől utoljára akkor működött valami kiemelten jól a magyar filmgyártásban, hiszen a Simó-osztály végzősei egész estés vizsgafilmeket készíthettek, a maiak meg rövidfilmeznek és várnak. A Moszkva tér szimbolikus helyiértékét nem kell magyarázni. Filmjében Orbán közösségkovácsoló háborús retorikáját hallgatjuk, miközben azt sem lehet eldönteni, hogy a nyolcvanas kilencvenes vagy a kétezres években járunk. Sok arc bolyong azon a különös, ezernyi mikrotörténettel terhelt téren.

Jancsó Miklós Mátyás királyról készült filmje az őrületbe kergetett minket, de most újra megmutatta, miért az egyik legjobb rendezőnk. Rövid, humoros és fontos szkeccse feleleveníti a a tipikus Jancsó-elemeket: táncos, füst, Miki bácsi, filmezés a filmezésről. Majd váratlanul a dzsumbujban felállított fahrtsín a nagy büdös semmibe vész, amikor Jancsó azt mondja, nem filmezni kell itt, hanem ordítani.

Az erősen közepes munkákat kezdjük a Pál Adrienn című filmmel Cannes-t és sok fesztivált sikerrel megjárt Kocsis Ágival, aki egy helyenként didaktikussá és giccsessé váló történetben meséli el egy hajléktalan asszony esetét. Majdnem jó volt, de a szomorú szemű néni ne találjon kutyát, ne kössön vele barátságot, még akkor se, ha ez a valóságban így van.

Igazi kisfilmet rendezett Szabó Simon, de amilyen ügyesen indította az óceánjáróra vágyó fiú történetét, úgy esett szét a végére. Ugyanígy jól indult, de eredménytelenül végződött Siroki László kisfilmje: a város és falu hangjait cserélték fel. Fliegauf Benedek Berlinben mutatja be a cigánygyilkosságokról készült filmjét, amihez erősen kapcsolódik az ide készített, cigányputriból kiinduló története, amit igazán a kisfilm Fliegaufra nagyon jellemző zajos zenéi emeltek el, mintha nem is ezen a világon lettünk volna.

Akik viszont nagyon kellemetlenek voltak.

Az általunk nagyra becsült Mészáros Márta szkeccsfilmje egy rendes kerületi diákfilmes pályázat előszelekciójában kiesett volna. Talán az egyetlen film volt, amit döbbent csend fogadott. A középpontban az első nő, aki kidobja a gyerekét, a második nő, aki megtalálja és kórházba viszi, és a harmadik nő, aki ellopja. Sok lassítással egészen elviselhetetlenné és idegesítővé rendezett film, nagyon nehéz ilyenkor szavakat találni.

Az egyébként remek dokumentumfilmes Forgács Péter a Műcsarnok mögötti szemetesből előhúzott egy kecsketetemet, hogy azt simogatva, abúzálva mondja el véleményét a rendszerről úgy, hogy saját szabad versét? kiáltványát? gondolattöredékeit? írta a vászonra. Az ilyen minőségű szövegeket egy érettebb gimnazista kiradírozza a naplójából, le ne bukjon egyszer.

Tarr Béla nagy ötlete kínos közhelyekbe, kevés kivételtől eltekintve ötlettelenségbe fulladt, mintha nem lenne mit mondaniuk az alkotóknak Magyarországról. Minden filmmel foglalkozó embernek egyszer meg kell ezt néznie, és azt mondani, hogy akkor ezzel a típusú filmes gondolkodással kell szakítani.