Meryl Streep vasladybb a vasladynél

Az Egyesült Királyság első és egyetlen női miniszterelnökéről annyira megúszós mozit készítettek, hogy azt könnyedén sajátította ki Meryl Streep, hogy öreg, zavart öregasszonnyá alakuljon át. Csak hogy ezzel a tizenhetedik Oscar-jelölését is begyűjtse.

A Vaslady című filmmel nincs semmi baj, mert Meryl Streep igazi mozit csinál belőle. Érzi a saját felelősségét, olyan erősen játszik, amilyet csak ritkán látni. A filmből amúgy egy alzheimeres, piáló kis nyugdíjast ismerünk meg, aki 1979-től 1990-ig volt az Egyesült Királyság ellentmondásos női miniszterelnöke. A Mamma Miával óriási bevételeket elérő rendező, Phyllida Lloyd olyan filmet akarhatott, mint A királynő. A felkészülés alatt viszont annyira saját főszereplője hatása alá került, hogy elfelejtette, mit is gondolt korábban Margaret Thatcherről, aki a szovjetektől kapta a Vaslady becenevet, ráadásul még szerette is. Pedig elég lett volna videoklipeket néznie, és eszébe juthatott volna néhány dolog, ha már a politikus tizenöt éves pályafutása kevés volt ehhez.

A Vasladyben semmit nem tudunk meg Margaret Thatcherről néhány Wikipedia-rövidségű töredéken kívül, mégis az el nem mesélt történetek árulkodóak tudnak lenni. A rendezőnek el kellene tudnia mesélni egy összefüggő élettörténetet, amit ezúttal maga az elmesélés ténye is jelentősen alakít. Nem mindegy ugyanis, mit és hogyan emelünk ki egy élet eseményeiből, hogy felépítsünk egy személyiséget.

Az Egyesült Királyság első női miniszterelnöke, Margaret Thacher Alzheimer-kórral él, ezt biztosan megtudjuk a filmből. Kisboltos apja volt a példaképe, valamiért politizálni akart, valahogy a Konzervatív Párt első embere lett, a Falkland-szigeteki háborút is ledurrantotta, merényletet is elkövettek ellene, férje alárendelte magát politikai karrierjének, a gyerekek pedig eközben meg elvoltak. Azt viszont már nem tudjuk meg, hogy miért volt ennyire meghatározó az életében az apja, hogy miért akar egy nő politikus lenni a második világháború után, és hogy mégis hogyan tud azután a párt első emberévé válni. Apróságok persze lehetnek árulkodóak, de ha már tényleg a nőt akarták megmutatni a történelem- és politikaformáló politikus mögött, akkor jó lett volna ezekkel is foglalkozni.

A beteg elme lett a fő cselekményszál, ami alapján bármilyen történetet szinte indokolatlanul felidézhet a főszereplő. A rendező pedig kényelmesen megpihenhetett, mert joggal mondhatta, hogy elég a hosszú és történetekkel teli életből néhány fontosabbat kiemelni, nem is nagyon kell ezeket kidolgozni, mert úgyis minden csak zavarodott visszaemlékezés.

A zavarodott visszaemlékezéssel azonban van egy óriási baj, hogy mindent idézőjelbe tesz: Lloyd könnyedén bújt el Thatcher zavaros emléktöredékeiben, azokat semmiféle kritikával nem kellett kezelnie, mivel ugye Alzheimer-kórban szenved, ezért kiszámíthatatlan, szinte lényegtelen, hogyan és mire emlékezik. Pedig egy erős véleménnyel rendelkező rendező jól jött volna.

Margaret Thatcher helyett A Vaslady Meryl Streepről szól, a színésznőről, aki megint úgy átadta magát egy szerepnek, hogy alig lehetett felismerni. Thatcher ebben a filmben ugyanis nem egy nagy történet szereplője, hanem egy életre kelt viaszfigura Madame Tussauds panoptikumából.

A szereppel a tizenhetedik Oscar-jelölését begyűjtő Streep lenyűgöző. A tipikus Oscar-alakításhoz nyilván nagyon át kell alakulni, és ehhez kellenek maszkmesterek és sminkesek is, de azért egy jó maszk még nem elég. És Meryl Streepnek a smink alatt megtöltenie a rendező, Phyllida Lloyd elég elnagyoltan felvázolt Thatcherjét élettel, kérdésekkel és titkokkal.

Az életrajzi film hálás, de nagyon nehéz műfaj, nagyon szeretik az emberek, és még jobban szeretik, ha kiderül a főszereplőről valami igazán sötét titok, de azt sem bánják, ha a rendező legalább valami állítást is megfogalmaz. A Vasladyben be kell érnünk azzal, hogy Thatcher piál, a halott férjét hallucinálja, a gyerekeivel nem foglalkozik, és mivel egész életét a nagypolitikának szentelte, ezért nem sok minden tudja felizgatni. Lloyd állítása Thatcherről nagyjából annyi, hogy a politikus is ember, és még annak sem különösen értékes. Ez pedig nem sok, lássuk be.