John Carter is csak egy ócska Luke Skywalker-klón

Negyedmilliárd dollárt elkölteni egy lassan százéves ponyva filmes feldolgozására elég meredeknek tűnik, a John Carter című se nem scifi, se nem fantasy, se nem kalandfilm. Nem is úgy termeli a lóvét, ahogy azt a stúdió elképzelte. Az a film legnagyobb baja, hogy pont olyan semmilyen, mint a reklámkampánya volt.

Ha a Disney készítette volna el a Csillagok háborúját, az nagyjából olyan lett volna, mint a John Carter. Az eredetileg John Carter from Mars című project scifinek túl langyos, fantasynak túl egyszerű, kalandfilmnek meg túl unalmas, és ha a büdzsé java részét nem a látványba ölték volna, félóránál többet nemigen lehetne elviselni belőle.

Edgar Rice Burroughs először 1912-ben írta ki magából azt, mit gondol az amerikai indiánokról és az amerikai fehér emberről, kérem szépen azt, hogy minden úgy volt és van jól, ahogy, az őslakosság dolga az, hogy a nemzet hőse előtt leborulva hajlongjon, és hozzáadja a legszebb hercegnőt. A Barsoom-ciklus regényeiben egy John Carter nevű katonaember a Vadnyugatról egyszer csak a Marson találja magát, és ha már ott van, rendet is tesz, amerikai zászló éppen nincs a dereka köré tekerve, de csak azért, mert hülyén nézne ki a molyette mormotaszőrből gründolt ágyékkötő mellett.

A Disney kissé érthetetlenül pont ezt a történetet nézte ki magának egy fasza scifi-franchise beindítására, kár, hogy nem gondolták át jobban a dolgot. A Fox ugyanis már megtette, egészen pontosan George Lucas a Csillagok háborújában (legutóbb pedig James Cameron az Avatarral), amiben van fiatal és eltökélt hős, hercegnő, a hősnek vannak idétlen, nem ember társai, akadnak megmentésre váró bennszülöttek és egy agresszor is. Sőt feltűnnek benne titokzatos erőket megzabolázó, pontos szándékaikról néha csak homályos monológokban beszámoló, köpenyes csávók is.

A John Carter is erről szól, az egyik szálon a tévéből ismert Taylor Kitsch alakította fenegyerek aranyat keres a Vadnyugaton, de nem hagyják békén, ezért kénytelen menekülni, szökni és egy sort emberkedni. Amikor aztán rálel a barlangra, amiben állítólag több arany van mint Fort Knoxban, egy kopasz, köpenyes ember támad rá, és a csetepaté végén a Marson találja magát, ahol víz nem sok, digitális szikla és négykarú bennszülött annál több van. Az alacsony gravitáció miatt hősünk egyfajta übermensch lesz, fizikai ereje megsokszorozódik, és egyedül gyűr le gonosz hadurakat egész seregükkel együtt, majd jöhet a jócsaj és a naplemente.

A másik szál, aminek különösebb értelme nincs, a film szerinti jelenben játszódik, és egy családi szálat igyekezne a torkunkon letolni, de csak azt éri el, hogy a néző kizökken abból a félig katatón állapotból, amit a sok egyforma nevű és fizimiskájú marslakó, valamit az iszonyú látványosan megcsinált CGI-táj okoz neki, és bután néz az ezekben a jelenetekben teljesen felesleges 3D-s szemüveg pereme fölött, hogy akkor most ez az ellenszenves unokaöccs mit is akar a házban, és miért néz úgy ki Carter dolgozószobája, mint Pataky Attila zálogházának raktára, amiből csak a turulmadaras trónus hiányzik (már akinek).

Nem lehet istenigazából belerázódni a rendes marslakók és a melléjük álló marsi indiánok versus gonosz marslakók és a nekik sugó jedimesterek csatájába, mert két igazán frankó csatajelenettől eltekintve leginkább a lelkizés megy, de az ezerrel. Amikor pedig beletörődünk a sorsunkba, akkor jönnek a földi jelenetek, hol az unokaöccsel, hol pedig a röhejes műbajuszban a háborúba induló, kis feleségétől könnyes búcsút vevő Carterrel, aki azért lett olyan kérges szívű, mert az asszonykával történt valami szörnyűség a múltban.

A szedett-vedett forgatókönyvön a színészek is csak annyit tudnak javítani, amennyit a tehetségük és a rendezés engedett, Kitsch a marsi jelenetekben a rettentő ágyékkötő ellenére is jó, bár kicsit fiatal a szerephez, a hercegnőt hozó Lynn Collins egy fokkal jobb, mint Carrie Fisher volt Leiaként, bár ez nem sokat jelent, a többiek közül talán az egyik űbergonosz Dominic Westet lehet kiemelni. Mark Strong kopasz, kékes bőrű kvázi-jedije inkább vicces, mint félelmetes, a négykarú bennszülött népséget meg egy percig nem lehet komolyan venni, de még mindig érdekesebbek, mint a többi mellékalak. A rendező Andrew Stanton úgy látszik, nem tud a hús-vér szereplőkkel mit kezdeni, az animáltakkal viszont igen - ezek csak akkor illik csodálkozni, ha nem tudjuk, hogy ő rendezte a Némó nyomában és a Wall-E című animációs filmeket.

A filmet az menti meg a teljes csődtől, hogy az ismét parasztvakításnak használt 3D ellenére iszonyú látványos, a csatajelenetek és a trailerben ezerszer ellőtt bazi nagy fehér majomszerűség (aminek persze kék vére van, Disney film ez, na) nagyon jól néz ki, szinte minden kockáról üvölt, hogy milliókat pakoltak a trükkökbe - kár, hogy így sem a forgatókönyvre, sem az egy fokkal lelkesebb és tehetségesebb szereplőgárdára nem maradt egy peták sem. Mindettől eltekintve a John Carter nem reménytelenül szar film, a DVD-kiadáson majd úgyis lesz kismillió olyan kimaradt jelenet, ami betömi a történet hézagait, és úgy érthetővé válik például az, miért is harcolnak a marslakók egymás ellen egy olyan bolygón, ahol láthatóan semmi nincs? Értékelés: 4/10.